Benedek Elek: A Csudafa
1. fejezet
Mikró király és Bűbájos
Hét ország ura volt Mirkó király, minden országban hét
palotája, minden palotának hetvenhét ablaka, minden palota pincéjében temérdek
kincs, arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakövek, s mégsem volt boldog, mert
nem volt gyermeke.
Bú volt éjjele, bú volt nappala neki is, a királynénak
is, reménytelenül néztek a jövendőbe, mert mind a ketten öregek voltak, s
emésztette szívüket a gondolat, hogy haláluk után szertezüllik mind a hét
ország. A királynét alig látta emberi szem, ki nem mozdult a palotából. Mirkó
király is ritkán mutatkozott népe közt, rendszerint az erdőben bolyongott. Ha
itt-ott vadat látott, fel-felhúzta íját, de aztán erőtlenül hullott le a keze,
nem bántotta a vad életét.
Történt egyszer, hogy reggeltől alkonyatig bolyongott
az erdőben, s amikor hazafelé indult, egyszerre csak nem találta az utat,
csudálatosan megváltoztak a fák, nem ismert rájuk, egészen más képe volt az
erdőnek, mint azelőtt.
– Mi ez, mi történt? – álmélkodott a király. – Varázsló
műve ez, senki másé!
És csakugyan, amint továbbtörtetett a nagy sűrűségben,
mind más és más képe lett az erdőnek, teljesen ismeretlen, előtte idegen.
Bármerre fordult, jobbra-balra, előre-hátra, mindenütt idegen, soha nem látott
erdő vette körül. Szinte lefordult a lováról, annyira elerőtlenedett az
éhségtől s a szüntelen ide-oda bolyongástól; végre is leszállott a lóról, s
leheveredett egy fa alá. De egész éjszaka nem hunyta le a szemét, mind a
csudálatos változáson tűnődött, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy nyomorultan
kell elpusztulnia.
Amint világosodott, újra felült lovára, tovább
bolyongott az ismeretlen erdőben, bele-belefújt a kürtjébe, bele-belekiáltott
az erdőbe, de sem a kürtszónak, sem az ő kiáltásának visszhangja nem támadt, s
szegény öreg király kétségbeesetten, reményvesztetten bolyongott tovább.
Lassan-lassan leszállt a nap, esteledett, alkonyodott,
ráborult a sötét éjszaka, s ismét az erdőben kellett hálnia, de csak fetrengett
a földön, álom nem jött a szemére.
„Az, az – tépelődött magában –, varázsló műve ez, senki másé. Csak varázsló
változtathatta ismeretlenné a jól ismert erdőt. Itt kell pusztulnom, nincs, aki
innen kivezessen!”
Aztán egyszerre hangosan felkiáltott:
– Ó, csak jönne valaki, vezetne ki innét, olyat nem
kívánhatna tőlem, hogy kívánságát ne teljesítsem!
Abban a pillanatban különös teremtés termett előtte,
oly hirtelen, hogy azt sem tudhatta a király, földből bukkant-e elő, vagy égből
szállott alá. Az arca valósággal ijesztő volt, annyira ijesztő, hogy a király
önkéntelen a nyilához kapott; de ez a különös arcú ember hirtelen megragadta a
karját, s erőtlenül lehanyatlott kezéből nyomban földre hullott a nyíl. Amilyen
ijesztő volt az arca ennek az embernek, olyan szép volt a szeme: ragyogó
fekete, csillogott-villogott, messzire világított. Hosszú rőt haja vállát
verte, bizony ez sem volt szép, de szemének szépsége feledtette arcának
rútságát, hajának rőtségét. Ez a különös ember, amint a király kezéből
kihullott a nyíl, mondta, amint következik:
– Hallottam, amit mondtál: minden kívánságát
teljesíted annak, aki téged kivezet ebből az erdőből. Hát én kivezetlek, csak
ülj fel a lovadra.
Valósággal zengett a hangja ennek a csudálatos
embernek. Valóban csudálatos dolog, hogy amilyen csúnya volt az arca, olyan
szép volt nemcsak a szeme, a hangja is.
– De hát ki vagy te – kérdezte a király –, hogy meghallottad a szavamat, pedig én csak
alig sóhajtottam, s téged nem is láttalak?
– Ne törődj te azzal, hogy ki vagyok, azzal se, hogyan
kerültem ide. Egy bizonyos, hogy ebből az erdőből rajtam kívül senki ki nem
vezethet téged. Hogy aztán mit kívánok ezért, azt majd akkor mondom meg, ha
körülnéztem a palotádban.
Ej, hogy felvidult az öreg király szíve! Egészen
megfiatalodott, csak úgy felpattant a lovára, s azt mondta a csudálatos
embernek:
– Amit mondtam, megmondtam, szavamat meg nem másítom.
Amint hazaérünk, nem lehet olyan kívánságod, hogy én azt ne teljesítsem. De
most aztán gyerünk, vezess, mert már két napja bolyongok az erdőben.
Amint a király nyeregbe pattant, a csudálatos ember
megragadta a paripa zabláját, aztán csak körülnézett ragyogó szép szemével az
erdőben, s ím, halljatok csudát, széles út nyílott az erdőben, szabadon
vágtatott a király, s vágtatott vele a csudálatos ember is, aki úgy szaladt a
vágtató ló mellett, hogy lába sem érte a földet, egyszerre csak kint voltak az
erdőből.
kép forrása |
Azt hitte a király, álmodik, oly hirtelen háta mögé került az erdő.
Íme, már látszott is a város. Látszott a királyi palota, de haj, a királyi
palotán rengeteg fekete zászló, s fekete zászlók között piros zászlók lobogtak!
– Ó, jaj, mi ez?! – kiáltott a király. – A fekete
zászló gyászt jelent, a piros zászló nagy örömet. Talán meghalt a királyné, az
én trónusomra pedig másvalaki ült, amíg én az erdőben bolyongtam?!
Megsarkantyúzta lovát, repült a ló szélnél sebesebben,
még a gondolatnál is sebesebben, s egy szempillantás múlva ott voltak a palota
kapuja előtt. Lelkendezve szaladtak elébe az őrök, de még szóhoz sem juthattak,
rájuk kiabált a király:
– Mit jelentenek a fekete zászlók?
– Azt jelentik, felséges királyom – felelte az őrök
elsője –, hogy a felséges királyné
gyászba borult, mert azt hitte, hogy felségeddel nagy szerencsétlenség történt
az erdőben.
– És mit jelentenek a piros zászlók? Trónusomba ült
talán valaki?
– Nem, felséges királyom! Örvendjen a szíved, mert
amíg távol voltál, a királyné egy aranyhajú leánygyermeknek adott életet.
De azt emberi szó nem tudja kimondani, mily nagy volt
a király öröme! Leugrott a lóról, szaladva szaladt a palotába, egyenesen a
királyné szobájába, s hát csakugyan ott feküdt egy aranyhajú, kék szemű kislány
az aranybölcsőben, ringatta-rengette a dajkája, szép csendesen dalolt hozzája.
De még ki sem örvendezte magát jól a király, belépett egy inas, s jelentette:
– Felséges királyom, hívatja az az ember, aki az
erdőből hazavezette.
Nosza, sietett ki a király nagy örömmel, s kérdezte a
csudálatos embert:
– Nos, te jó ember, mi a kívánságod? Nagyot kívánj,
mert jókedvemben találsz. Amit annyira kívántam hiába a királynéval, teljesült:
gyermekünk született. Figyelj ide! Hét országom minden palotája tele van
ezüsttel, arannyal, gyémánttal. Hét országom hetvenhét istállója tele
aranyszőrű paripákkal. Kívánhatsz bármennyi aranyat, gyémántot, drágaköveket:
kívánhatsz akár ezer aranyszőrű paripát – mind a tied. Kívánhatod azt is, hogy
országot adjak: hét országom van, adhatok belőle!
Mondta a csudálatos ember, és különösen mosolygott:
– Nem kell nekem, király, sem kincs, sem aranyszőrű
paripa, sem ország, de kell nekem a leányod, az, aki most született. Ő volt az
én kívánságom, amikor kivezettelek az erdőből, mert amit te nem tudtál, tudtam
én, hogy amíg az erdőben bolyongtál, aranyhajú leánykád született.
Szörnyen megdöbbent a király e váratlan kívánságra,
aztán összeszedte magát, s azt mondta:
– Amikor én mindent ígértem neked, nem tudtam, hogy
leánykám született, mert inkább ott pusztulok abban az átkozott erdőben,
semhogy mindent ígérjek neked. Látom, hogy ördög vagy te is, nem ember,
márpedig amit ördögnek ígér az ember, azt nem kell megtartania.
– Ohó – kacagott gúnyosan a rőt hajú ember –, nem addig az, király! Hát csak ennyit ér a
királyok szava? Nos, tudd meg, hogy nem ördöggel állasz szemben, hanem
Bűbájossal, aki mindent tud előre; aki megtartja, ha ígér valamit, de el is
veszi, ha nem adják neki, amit ígértek. Hát csak neveld fel a leányodat,
király, szépen, gondosan, mert eljövök érte, bizony mondom neked. Ha hét ország
minden katonájával körülzáratod is a palotádat, akkor is viszem a leányodat,
mert ő az enyém!
Ezt mondván, hirtelen sötétség borult a palotára, s
mire kivilágosodott, híre-nyoma sem volt Bűbájosnak. A király megdöbbenve
nézett körül: most már tisztán látta, hogy csakugyan varázslóval van dolga, s
kétségbeesetten gondolt arra az időre, amikor ez a varázsló majd jelentkezik a
királykisasszonyért!
kép forrása |
Lám, lám, megvolna a nagy boldogság, felvidult a
királyné szíve, örvendezett az udvari nép, örvendezett hét országnak minden
népe, mert szerették a jó királyt: de haj, szegény Mirkó király napról napra
szomorúbb lett, többé senki sem látta az ő mosolygását, s hiába faggatták,
hiába kutatták szomorúsága okát, rendszerint egy könnycsepp gördült ki a szeméből
– ez volt a felelet. A királynénak sem árulta el a rettenetes titkot, csak
sejtette a királyné is, sejtették az udvari népek is, hogy a leánya miatt búsul
a király, mert amint a királykisasszony növendéklánnyá serdült, úgy őriztette,
akárcsak egy rabot. Még a szobájában sem maradhatott soha még egy pillanatig
sem egyedül, s ha nagy ritkán lemehetett a kertbe sétálni, huszonnégy belső
leány vette körül, s ez a huszonnégy leány úgy volt összeválogatva, hogy
csudálatosan hasonlítottak a királykisasszonyhoz, s mind a huszonnégynek a
királykisasszonyéval egyforma ruhája volt, hogy ha tán Bűbájos eljönne érte, ne
tudja, hogy melyik a királykisasszony. A palota kapuja előtt, ahol eddig csak
két istrázsa állott, most állott tizenkettő, a palota minden szobájának ajtaja
előtt pedig két istrázsa állott éjjel-nappal. S emellett sűrű vasrács volt a
királykisasszony szobájának ablakán. Hiába könyörgött, hiába rimánkodott a
királykisasszony, hiába hízelkedett, hiába cirókálta-marókálta édesapja arcát,
nem engedte meg, hogy csak egyetlenegyszer is elhagyja a palotát s a kertet.
Bizony, bizony, szomorú, igen szomorú volt a királykisasszony élete. De még
ennél is szomorúbb volt Mirkó királyé, mert hiszen csak ő tudta egyedül, hogy
milyen nagy veszedelem fenyegeti egyetlen leányát. A nagy bánat megfehérítette
haját, megfehérítette övig érő szakállát, alig-alig törődött az ország
dolgával, nem találta helyét otthon, s mintha valami jót remélt volna attól,
újra meg újra ellátogatott abba az erdőbe, ahol egyszer eltévedt, hátha
találkozik Bűbájossal, s megesik a szíve az ő nagy bánatán.
Már esztendők múltak el, hogy csak vitte magával a
nyilát, de ha megannyi vadat látott is, soha egyre sem lőtt. Egy nap azonban
mit gondolt, mit nem, amint megpillantott a ciheresben egy kicsi fekete
medvebocsot, nyomban célba vette, surrant a nyílvessző, szügybe találta a
vadat, amely különös, éles visítással terült el a földön. Nosza, gyorsan
odasietett a király, hogy felvegye a „medvebocsot”, s hát, uram teremtőm, mit
látnak szemei! Nem medvebocs volt az, amit meglőtt, hanem egy csúnya, éktelen
csúnya fekete kandúr! Szörnyű haragra lobbant a király, belerúgott a macskába,
aztán felpattant a lovára, indult hazafelé. De alig tett néhány lépést,
egyszerre csak – honnét, honnan nem, égből-e, földből-e, isten tudja, honnét – előtte
termett Bűbájos, megragadta a ló kantárját.
– Ohó, király uram – kiáltott dühösen Bűbájos –, ígéretedet nem akarod megtartani, ugye, de az
én kedves macskámat meglövöd? Hát ezért szörnyen meglakolsz, király!
Rettenetesen megdöbbent Mirkó király, jó sokáig
elakadt a szava, nagy nehezen nyögte ki végre:
– Nono, ne haragudj. Azt hittem, hogy medvebocsra
lövök, királyi szavamra mondom, hogy nem lövöm le, ha tudom, hogy a te macskád.
– Hahaha! – kacagott hangosan Bűbájos. – Királyi
szavadra mondod! Ismerem már a te királyi szavadat! Hiszen szépen beszélni, azt
tudsz, ha bajba kerülsz, de én már nem adok a te szép szavaidra; én már nem
hiszek benned. Hiába vagy te hét ország királya, hétszer hazug király vagy te!
De elég volt a hazudozásból, most már megyek veled, s viszem a leányodat. Tudd
meg, hogy amióta növendék leánnyá serdült, mindennap láttam őt, valahányszor a
kertben sétálgatott. Hiába vettétek körül hozzá hasonlatos huszonnégy leánnyal,
hiába öltözött az a huszonnégy leány a királykisasszonyhoz hasonló ruhába: ezer
leány szépsége közül is kiragyogott volna az ő csudálatos szépsége. Nézz meg
jól, király! Rőt a hajam, rút az arcom, de mindent látó az én ragyogó szemem.
Engem megcsalni nem lehet. Gyerünk, gyerünk!
Ó, a szegény öreg király, hét országának a legutolsó
embere is megsajnálta volna, ha most látja. Egész testében reszketett, mint a
nyárfalevél. Fehér lett az arca, mint a haja meg a szakálla, hebegve, alig
érthetően mondta:
– Hallgass reám, te Bűbájos. A feleségem s a leányom
semmit sem tudnak arról, amit ígértem egykor neked. Senki sem ismeri az én
emésztő titkomat, feleségemnek, leányomnak megszakadna a szívük, ha megtudnák,
hogy te számot tartasz az én gyönyörű, az én egyetlen leányomra. Ismét mondom
neked, hogy amikor mindent ígértem, nem tudtam, hogy leányom született. S ismét
mondom azt is, hogy én a magam jószántából soha nem adom neked a leányomat.
Őriztetem, megvédelmezem a leányomat ellened, s ha ezerszer Bűbájos vagy is, az
én leányom nem lesz a tiéd soha!
Bűbájos arca valósággal eltorzult a haragtól: most
volt még csak igazán szörnyű ez az arc! Ragyogó szeme csak úgy szórta a
villámokat, égnek borzadt rőt haja, s mondta, amint következik:
– Őrizheted, védheted, föld alá is elrejtheted.
Szeretem a leányodat, s ő az egyetlen, aki megválthatja az én szomorú, magányos
életemet. Tudd meg, király, hiába a hét országod, hiába a megszámlálhatatlan
sok katonád, enyém lesz a leányod, senki másé!
Ezt mondván eleresztette a ló zabláját, felvette a
csúnya fekete macskát, eltűnt vele a rengeteg erdő sűrűjében, a király meg
hosszan nézett utána, aztán nagy búsan elindult hazafelé. Ragyogott a nap
felette, mégis úgy tetszett neki, nehéz, fekete felleg borítja az eget. Vagy
volt eddig bú éjjele s nappala, vagy nem, mostantól kezdve csakugyan az lett.
Most már az erdőbe se mert menni, vadászattal sem űzhette el az ő nagy bánatát,
félt, hogy találkozik Bűbájossal. Járt-kelt a szobában, és senkinek sem volt
szabad belépnie hozzá. Rettenetes volt a nappal, hát még az éjszaka, de a
nappalok még csak elteltek valahogy, ha szüntelen töprenkedésben is, ó, de azok
a rettenetes éjszakák, amikor nem mert elaludni, mert amint elaludt, jött a
szörnyű álom, a félelmetes álom! Alig hunyta le a szemét, alig szenderült
álomba, az ágya végén megjelent a fekete macska, amelyet lelőtt az erdőben, a
száját rátartotta, hófehér fogait vicsorgatta, csattogtatta, aztán nyávogó, de
mégis emberinek tetsző hangon mind ezt nyávogta: „Szeretnél aludni, ugye, te
gonosz lelkű király? Hát csak aludj, ha tudsz, ne félj, itt vagyok én, s
vigyázok reád, tőlem nem szabadulsz meg soha, minden éjjel megjelenek néked. Mi
a kívánságod? Összeborzoljam szép fehér szakálladat? Bebújjak-e melegedni, s
téged is melegíteni selyempaplanod alá?”
Szegény öreg király valahányszor ezt az álmot látta – és
minden éjjel látta –, rémülten ijedt
fel, tágra meredt szemmel nézett körül, s ha virradatkor riadt is fel, akkor is
ott vélte látni a fekete macskát, s csak akkor tűnt el az, amikor reszkető
kezével bátortalanul feléje nyúlt, s nyöszörögve hebegte:
– Sicc el, gonosz macska, sicc el!
Mind az inasokat bekiabálta, tűvé tették a szobát,
tűvé tették az egész palotát, annak minden zeg-zugát, mindhiába, híre-nyoma sem
volt a fekete macskának. Aztán visszafeküdt az ágyába, ivott az altató
folyadékból, újra elszenderült, de a reggeli álom is, amely egykor, régen a
legédesebb volt, szörnyű volt most, mert alighogy elszenderült, nyomban
megjelent a macska az ágya végén. Hófehér fogait vicsorgatta-csattogtatta,
aztán nyávogó, de mégis emberi hangnak tetsző hangon újra ezt nyávogta:
– Szeretnél aludni, ugye, gonosz lelkű király? Hát
csak aludj, ha tudsz! Ne félj, itt vagyok én, vigyázok reád, tőlem nem
szabadulsz meg soha; minden éjjel megjelenek néked. Mi a kívánságod?
Összeborzoljam szép fehér szakálladat? Bebújjak melegedni, s téged is
melegítselek a selyempaplan alatt?
Mindig és mindig ez volt az álom, ezt nyávogta a
fekete macska. Szegény király már le se mert feküdni az ágyába, a trónusán
virrasztotta át az éjszakát. Két katona őrizte az álmát, ha el-elszenderült,
együtt kergették a láthatatlan fekete macskát, amely nyomban eltűnt, amint
szemét felnyitotta.
Hát a királyné s a királykisasszony mit csinált
ezalatt? Ők bizony szegények sírva jártak-keltek a palotában, nem tudták,
mitévők legyenek. Összehívták a világ minden híres doktorát, azok tanakodtak
éjjel-nappal, egyik egyet mondott, másik mást mondott, de hiába okoskodtak,
hiába törték a fejüket, semmi okosat ki nem eszeltek; a fekete macska minden
éjjel megjelent Mirkó királynak, a szegény öreg király úgy lesoványodott, úgy
legyengült, úgy reszketett, hogy már csak árnyéka volt az egykori daliás
királynak. És a gyönyörű királykisasszony? Ó szegényke, aki látta, megsajnálta.
Most már a kertbe sem volt szabad kijárnia, mindig és mindig szobában,
éjjel-nappal, szakadatlan! Rózsapiros arca lehalványodott, aztán megfehéredett,
mint a fehérített vászon. Sűrű vasrács volt az ablakán, még ki sem hajolhatott
rajta, egy pillanatra sem hagyták el a belső leányok, szüntelen őrizték, minden
lépését szemmel tartották, s egyebet sem hallott, mint az ajtaja előtt fel s
alá sétáló strázsák lépteinek zaját. Eddig legalább nem félt, de most már félni
kezdett, csak azt nem tudta, hogy mitől. Mindent összevissza gondolt, vajon
miért őrizteti őt az édesapja, kitől féltheti? Hiába faggatta a belső
leányzókat, hiszen ezek éppoly kevéssé tudták, mint ő, hogy kitől félti őt az
apja. Ám valahányszor hangos szót hallott künn, ha zaj, lárma hallatszott
messziről, összerezzent, mert lassan-lassan mégis arra gondolt, hogy hátha el
akarják rabolni. Végre is mi más miatt őriztetné az apja? Nem volt más barátja,
csupán a kertből felszálló pillangók és méhecskék, azok be-beszálltak az
ablakon, röpködtek, zümmögtek körülötte, híreket hoztak a világból, s halk
zümmögésükkel édes álomba ringatták szegényt.
Egyszer eljött hozzá látogatóba a Mézkirály is, akinek
a méhek és a pillangók elmesélték, hogy micsoda gyönyörűséges szép leányhoz
járnak ők látogatóba mindennap. Bizony, csúnya, potrohos és fura alak volt ez a
Mézkirály, de a királykisasszony mégis örömmel fogadta, mert volt valaki,
akivel el-elbeszélgessen. Az első látogatást követte a második, a harmadik,
mert a Mézkirály nem tudott betelni a királykisasszony szépségével. Amikor
aztán sűrűbb lett a látogatása, a királykisasszony nekibátorodott s megkérdezte
tőle:
kép forrása |
A Mézkirály nem válaszolt nyomban, láthatóan
megzavarodott a királykisasszony kérésére, jó sokáig gondolkozott, aztán így
válaszolt:
– Tudom, szép királykisasszony, hogy miért szomorú a
te édesapád, azt is tudom, miért tart téged örökös rabságban, de nem merem
elmondani, mert félek a Bűbájos bosszújától.
– A Bűbájos bosszújától? – csodálkozott a
királykisasszony. – Most hallom először ezt a nevet. Ki ez a Bűbájos? S miért
félsz te tőle?
– Nagy a Bűbájos hatalma – mondta a Mézkirály alig
hallhatóan, s félve nézett körül, hogy véletlenül nincs-e a közelben. – Igen
nagy az ő hatalma, a te édesapád is az ő betege. Ennél többet azonban nem
mondhatok. Most távozom, isten veled, szép királykisasszony!
Elrepült a Mézkirály, a királykisasszony hosszan,
sokáig nézett utána, aztán fejét lecsüggesztette, búsan nézett maga elé: most
már tudta, miért senyved ő szomorúrabságban, Bűbájostól féltik, Bűbájos az, aki
őt el akarja rabolni.
– Bűbájos! – röppent ki önkéntelenül ajkán e szó. S
ím, alig röppent ki e szó ajakán, egyszerre csak nehéz fekete felleg
sötétítette el az ablakot, s ebből a sötét, fekete fellegből kivált Bűbájos,
ott lebegett az ablak előtt gazdag, aranyhímzésű ruhában. Rőt haja lobogott a
szélben, szeme csillogott-villogott, az arca is most mosolygós volt, a szeme
szelíden tekintett a királykisasszonyra, s mély, zengő hangon mondta:
– Szép királykisasszony, hívtál, itt vagyok!
Rémülten hátrált a királykisasszony, segítségért akart
kiabálni, de elakadt a hangja, szó nem jött ajakára, csak nézte, nézte, hosszan
nézte ezt a rút és mégis jóságos arcot. Aztán újra megszólalt Bűbájos:
– Ó, ne félj tőlem, szép királykisasszony! Bűbájos
vagyok én, a te vőlegényed, s hívásodra eljöttem teérted!
– Az én vőlegényem?! – kiáltott rémülten a
királykisasszony. – Te az én vőlegényem?!
Magánkívül kiabált, aztán szaladgált összevissza a
szobában, leakasztotta a szegről aranycsapós ostorát, s a rácson keresztül
szemközt sújtotta Bűbájost.
– Takarodj innen, te csúfok csúfja, te! Inkább
meghalok, semhogy a tied legyek!
kép forrása |
S ismét sújtásra emelte ostorát. De amint a kezét
ütésre emelte, Bűbájos belecsongolyodott a sötét fellegbe, belerejtette a rideg
visszautasítástól eltorzult arcát, szeméből hullott a könny, végigcsurgott
megsebzett arcán, s eltűnt nyomtalan. Mire a szobába becsődültek az őrök s a
belső leányok, a nap ismét bemosolygott az ablakon, mert a fekete felhővel úgy
eltűnt Bűbájos, mintha föld nyelte volna el.
To show it, we’re going to walk you thru signing up step-by-step using Ignition for instance. Any actual cash gambling websites price your time will current you with a valid working license, instantly visible by way of their website. The greatest on-line gambling websites current new sign-ups with a generous welcome bonus package alongside cheap playthrough requirements. Bitstarz doesn’t carry a native cellular app, but we wouldn’t expect them to. Most betting websites can’t even offer hundreds of casino games by way of apps, not to mention 1000's. Ignition has 온라인 카지노 lots to offer for gamers looking to gamble on-line.
VálaszTörlés