Szent kor - a gyermekkor. (A. P. Csehov)

A mesék különös élvezetet jelentenek, felkeltve a gyermekkor elbűvölő és olykor félelmetes érzéseit.(Kate Morton)

Mihelyt megtanulunk másképp gondolkodni, megszűnünk gyermeknek lenni. (Lev Grossman)

Az alkotó élet titka az, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét. (T.H. Huxley)

2017. december 5., kedd


Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre tették a meleget.
Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.

No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
- Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
- Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
- Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
- Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
- Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!

No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
- Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az emberek.

Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
- Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.

Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
- Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.

Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.

Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
- Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.

Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.

De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
- Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!

Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.

Pedig ugye, kár?

Kép forrása

2017. szeptember 15., péntek

Benedek Elek: A csudafa

8. fejezet

Vége jó, minden jó


Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló.
– Felséges királyom – jelentette az ajtónálló –,  itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?
Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon.
– Vezesd be – szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak, hogy maradjanak csendben; aztán felkelt az asztal mellől, s elébe lépett Mézkirálynak.
Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén, kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Mézkirály! Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csak úgy dülöngött alatta, de úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a vendégsereg fölött.
Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Mézkirályt, aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony előtt hajolt meg, s mézédes hangján mondta, amint következik:
– Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot kérek tőled is, szép király­kisasszony, hogy ilyen késő éjszaka jöttem el üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi érdemem, hogy oly nagyra nőtt s olyan szép a csudafa.
A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon, hozzászaladt, édesen-kedvesen biccentett a fejével, s azt mondta:
– Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Mézkirály, hiszen ez a csudafa hozta meg az én boldogságomat.
– Lám, lám, halljátok – mondta a Mézkirály, s büszkén pillantott a vendégseregre –,  a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz Bűbájos körmei közül.
De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, hanem mosolygott az egész vendégsereg. Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy rengett a palota belé.
Mézkirály azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a vendégek meg a királykisasszony is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak, s folytatta a beszédét, amint következik:
– Most is azért siettem ide, szép királykisasszony, nehogy az a gonosz Bűbájos még egyszer próbáljon valamit, s elrabolja tőlem az én gyönyörű szép menyasszonyomat.
Hiszen éppen eleget hallott Bűbájos. Türtőztette magát eddig, mert az öreg király integetett neki, de most hirtelen felállt, Mézkirályhoz lépett, vállára ütött, hogy az egyszeriben eleresztette a királykisasszony kezét.
– Elég volt a locsogásból, te potrohos, te végighas Mézkirály! Hát azt hiszed, elég néhány hordó méz a világ legszebb leányának a kezéért? Eltakarodj innét, mert bűbájos szavamra mondom, hogy ha még egy pillanatig itt maradsz, békaként fogsz itt kuruttyolni!
Alig hangzott el Bűbájos fenyegetése, a Mézkirály kíséretében levő méhek iszkoltak kifelé, még a sánta Bölcsek Bölcse is elfeledte sántaságát, szaladt, mintha szemét vették volna, iszkolt kifelé Mézkirály is, s egy szempillantás múlva bedöndült az ajtó utána. Hej, volt kacagás, hogy csakúgy zengett belé a palota, aztán tovább folyt a hejehuja, dínomdánom, de Bűbájos egyszerre csak felállt, s azt mondta:
– Énnekem most búcsúznom kell, felséges királyom és királynőm, búcsúznom kell, szép menyasszonyom, nincs mit tennem, el kell mennem haza, az én házikómba, hogy rendbe hozzam szépen, meg se lássa az én feleségem, hogy ott valaha Bűbájos lakott. Eljövök érted, szép menyasszonyom, s ott mondjuk el egymásnak a holtomiglan s holtodiglant.
Mély csend követte Bűbájos szavait, könnyhullatással búcsúztak el Bűbájos s a király­kis­asszony, aztán lement Bűbájos a palota udvarára, ott elővette varázsvesszejét, intett a felette szálló felhőnek, hogy szálljon le hozzá, de halljatok csudát, összevissza szálldogáltak a fellegek, s egyetlenegy felhő sem szállott le, hogy Bűbájos belegomolyodjon, s benne hazaszálljon.
„Úgy látszik, megszűnt a varázserőm – mondta magában Bűbájos –,  no de sebaj.” Azzal elsietett az istállóba, ott kiválasztotta a legszebb aranyszőrű paripát, felpattant rá, elvágtatott a rengeteg erdő felé.
Aranyszőke haja csak úgy lobogott a szélben, arca, szeme mosolygott a boldogságtól, mert szüntelen a királykisasszonyra gondolt, lelke az ő lelkével társalkodott, s bár szokatlan volt neki a nagy út, amelyet felhőbe gomolyodva néhány szempillantás alatt tett meg máskor, nem törődött az út hosszúságával, mert egész úton arról a szép tavaszról gondolkozott, amikor övé lesz a világ legszebb leánya.
Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett, messziről mosolygott feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe, egy nekiserdült fickólegény seperte ott a havat.
– Hóha, hó – kiabált rá a legényke, s fenyegetően rázta feléje a seprűt –,  hogy mert az úr így berontani Bűbájos kertjébe?!
Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért megcsendesítette a paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.
– Talán bizony te vagy a ház gazdája? – kérdezte Bűbájos.
– Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga – felelt hetykén a legény, aztán körül­vizsgálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet lehet, de bizony nem ismert reá.
– Látod, barátom – mondta Bűbájos –,  ha régen laknál itt, ismerned kéne engem, mert a régi gazdáddal jó barátságban voltam.
– Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza, mindjárt szálljon le a lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert éppen ezen az áldott szent napon akartam utána indulni.
Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte az istállóba, aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, istenem, minő változás! Alig ismert a házikóra Bűbájos. A kuvik helyett tengelice énekelt a kalickában, mint amikor apjával s anyjával lakott itt. A varázskemence helyén búbos kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázslótégelyek és -kancsók helyén szép virágos edények, kristálytiszta poharak sorakoztak a pohárszéken és az asztalon. Minden olyan szép, minden olyan kedves volt, hogy Bűbájos nem találta helyét végtelen nagy boldogságában.
– Nos, nos, uram – türelmetlenkedett a legény –,  mondd el gyorsan, mit tudsz a gazdámról!
De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani addig semmit, amíg próbára nem teszi a legényt.
– Mindent elmondok, fiam – ült le közben Bűbájos –,  elébb azonban azt szeretném tudni, mi lett azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide visszaküldött, amikor megszabadult Tündér­országból.
Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos előtt, s mondá:
– Hogy mi történt azzal a kis fiúcskával? Hát én bizony megsütöttem, megettem, itt van bent a belemben!
– Hallod-e, te legényke, az isten istenem ne legyen, ha te valamikor réges-régen nem Szikra voltál!
– Nohát, ezt eltaláltad – kacagott Szikra –,  mert tetőtől talpig az vagyok, úgy nézz reám! De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?
– Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább azt mondd el nekem szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled! Hogy abból a pöttöm legényből ilyen helyre legény lett!
Leült most a legény Bűbájos lábához, és elkezdte a történetét:
– Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda történt velem s ezzel a házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként megmagyarázni nem tudom. Éppen karácsony szombat­ján történt, hogy egyszerre csak megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész világ elfekete­dett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt hallottam, mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán magamhoz tértem, csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár bekacagott az ablakon, csak úgy táncolt a varázskemence helyén álló búbos kemencén. Aztán amikor felkeltem a földről, mert ijedtemben bizony hasra vágódtam, hát hallj csudát, uram, nem kellett felnyúlnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyúltam hozzá. Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát, uram teremtőm, volt Szikra, nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép barnapirosra változott. Hej, hogy örültem, édes jó istenem! Majd kiszöktem a bőrömből, mert addig sokat bucsálódtam amiatt, hogy olyan apró, „tedd el, s elé se vedd” legényke vagyok. S most egyszerre hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.
– Hát bizony, ami igaz, igaz – mondta Bűbájos –,  olyan dali szép legény lett belőled, hogy ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt mondom hát neked, hagyd itt ezt a házat, gyere velem, légy az én szolgám!
Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös lett, mint annak előtte, a szörnyű haragtól.
Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme csak úgy szikrázott, amint kiabálta:
– Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért? Mit gondol énrólam? Fel is út, le is út!
Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csak úgy csengett a ház belé. Ölelte-csókolta Szikrát.
– Ó, te édes, hűséges fiam, te! – áradozott Bűbájos. – Sohasem felejtem el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el, s most is, amikor azt sem tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme váltott meg a varázslattól, de tenélküled a csudafától soha meg nem szabadulok.
Ámult-bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig a gazdáját, nem akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes jó gazdája. Ide-oda táncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos, hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán lecsendesedett Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött haza: rendbe kell hozni tavaszig a házat, mert akkor idehozza ám a szép királykisasszonyt.
De most már igazán nem lehetett bírni Szikrával, a feje tetejére állt, s háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban erős kopogás hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s kikiáltott:
– Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?
Válasz helyett hirtelen kinyílt az ajtó, s mit gondoltok, ki lépett be rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig mosolyogva. Hej, volt öröm! Bűbájos is, Szikra is alig bírt az örömével. Azt sem tudták, hová ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött azzal, hogy hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé, s mondta halkan, csendesen:
– Búcsúzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s búcsúzz el te is mindentől, ami eddig hozzám kötött, mert íme, teljesült a kívánságod, egészen földi ember lettél.
Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s szomorúan mondta:
– Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris elvesztette varázserejét, mert hiába legyintettem vele a fölöttem keringő felhők felé, egy sem szállt le közülük, hogy hazahozzon. A varázstudományomat sem sajnálom, mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép királykisasszony szívét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, ó, nagy mesterem, hogy téged többé nem láthatlak, és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.
A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét, s azt mondta:
– Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz soha többé engem, de én láttatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok hozzád, hogy lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsút vennék tőled, olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó királynak, s nincs egyetlenegy királynak e földkerekén.
Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével lezárta Szikrának is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő meg felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül, s közben halkan ezt mormogta:
– Kis manók, kis és nagy Bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, földi ember és hegyi tündér fiának palotát építsetek!
Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes varázslókkal, Bűbájo­sokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal, s mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszűrődött a rengeteg erdőbe, hatalmas nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt volt az ablaka, ajtaja, arany a födele, s volt a palotától messze ezüstistálló, ezüstistállóban száz meg száz ezüst– és aranyszőrű paripa. Amikor mindennel készen voltak a varázslók és Bűbájosok, a Nagy Bűbájos a tenyerét ismét szép gyengén rátette Bűbájos és Szikra szemére, s azok azt sem tudták, mit szóljanak a nagy csudálkozástól: káprázott a szemük a szertelen ragyogástól, csak szüntelen dörzsölték a szemüket, nem akartak hinni, azt hitték, álom, amit látnak. Végre nagy nehezen magához tért Bűbájos.
– Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már tavaszodik! Hej, de sokáig aludtunk ezen az aranypádimentumon!
– No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg – kacagott Szikra, aztán karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról szobára. Reggel kezdték a sétát, estig mindig mentek, s mégsem tudták végigjárni, annyi szoba volt a palotában.
No de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak. Kiválasztotta a legszebb paripát, s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben vágtatott el Mirkó király palotájába. Hát éppen ideje volt, mert a csudafának már kinyílt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes pompájában, s a királykisasszony már kisírta mind a két szemét, napok óta a torony ablakából leste-várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem csinált egyebet, folyton leste egy másik torony ablakából Bűbájost, egyszer aztán lelkendezve szaladt a királykisasszonyhoz:
– Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép királykisasszony! Vége legyen a sírásodnak!
Hiszen vége is lett, hogyne lett volna. Nosza, mindjárt munkának látott az udvar népe, gyönyörűen feldíszítették a kertet, hogy a csudafa aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg hogy meghívták a tündérkirálynőt az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a Mézkirály meghívójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem volt ott a vendégek között.
Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a holtomiglant és holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából felszállt egy csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje fölött, aztán lassan, csendesen eltűnt a fellegek között. Bűbájos hosszan, sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül, hogy a Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár képében, hogy láthassa őt esküvője napján.

Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott voltam, egyet nagyot táncoltam, aztán haza­szaladtam, hogy nektek ezt a mesét elmondjam.


2017. augusztus 18., péntek

Benedek Elek: A csudafa

7. fejezet

Csengővisszhang


Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dínomdánom a tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a királyné eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy észre se vették. Mindennap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király, isten tudja, micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a feleségéhez:
– No, feleség, azt gondolom, elég volt a dínomdánomból, készülődjünk, s menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég hosszú ideig volt idegen országban.
– Bizony, bizony – mondotta a királyné is –,  ideje, hogy útra keljünk – s mindjárt magához is rendelte a belső leányokat meg az inasokat, a padlásról lehordatta azt a rengeteg sok ládát, amibe ennek előtte hét esztendővel idehozták a leánya sok drága holmiját, és nagy serényen nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott a tündérkirálynő, amikor a készülődést észrevette! Hogyisne szomorodott volna el, amikor hét esztendő leforgásán úgy megszerette a királykisasszonyt, mintha szívéről szakadt édesleánya lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer majd eljönnek érette, hazaviszik a szülei, s isten tudja, látja-e többé vagy sem. De hiába reménykedett, hiába bucsálódott szegény, semmiképpen sem tudta ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk alatt, féltek, hogy egykettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz után rájuk szakad a tél, s hogy mennek majd haza téli időben? Mit tehetett a tündérkirálynő, ő is maga elé rendelte a tündérkisasszonyokat, sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos, ezüstös szekrényeket, s rengeteg ládát töltetett meg mindenféle drágakövekkel. Volt ott annyi drágakő, hogy tizenkét királykisasszonyt is férjhez adhattak volna vele.
A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték át az Arany-folyó túlsó partjára, ott szekerekre rakták, s amikor minden a túlsó partra került, útnak indult a király s a királyné is, a király­kisasszony is, gyalog sétáltak le a folyó partjára, ott búcsúztak el a tündérkirálynőtől keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő úgy elereszkedett a sok sírástól, hogy három tündérleány vette fel a karjára, úgy vitte vissza a palotába. Sírt Retek is, de csak egyik szeme sírt, a másik kacagott, mert a királykisasszony beváltotta ígéretét, szép gyöngén kézen fogta, úgy lépegetett vele apja s anyja után a virágos hajóra. Már az Arany-folyó közepén voltak, s még akkor is integettek fehér selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok, visszaintege­tett a királykisasszony is, de még Retek is előhúzta zsebéből vérveres zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a tündérkisasszonyok felé, bizony beléfordult volna a folyóba, ha a kabátja szélénél fogvást vissza nem rántja a királykisasszony. Amint kikötöttek a hajóval, mindjárt el is helyezkedtek a hintókban. Az első hintóban ült a király s a királyné, mögöttük a király­kisasszony Retekkel egy hintóban, a többi hintóban a fő-fő miniszter, a hopmester s mindenféle nagy urak meg a belső leányok. Hintók előtt s hintók mögött egy-egy regiment katona, így indult hazafelé a rengeteg nagy erdőn keresztül hét ország ura, Mirkó király.
Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve mindenütt settenkedett Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép királykisasszonyról. Hetek óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-nappal szakadatlan, mikor halad erre kíséretével a király. Most aztán, hogy végre látta útra kelni a királyt, látta egész bizonyossággal, hogy viszik haza a királykisasszonyt, nem érzett éhséget, sem szomjúságot, nem érzett fáradtságot, futva futott, lépést tartott a hintókkal, természetesen vigyázva, hogy ő lásson mindent, de őt ne lássa senki.
Teltek-múltak a napok, egyszer aztán Bűbájos észrevette, hogy amikor útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették körül Retket, a királykisasszony pedig mélyen elgondol­kozva sétált az erdő sűrűje felé. Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen előszedte az aranyiskátulyát, kivette belőle a pillangó hímporát, két ujja között megdörzsölte, s abban a szempillantásban gyönyörűséges, csudaszép pillangó lett belőle. Arany volt a szárnya, s a szeme most is úgy fénylett, mintha valóságos alakjában lett volna – ragyogott, csillogott. Kapta-fogta magát, s a királykisasszony elé röppent. Hej, uram teremtőm, mit nem művelt a csudaszép pillangó! Le-leröppent a királykisasszony lába mellé, aztán ismét felröppent, aranyos szárnyával meg-meglegyintette, cirókálta-morókálta a királykisasszony arcát. Le-leröppent a vállára is, de csak egy pillanatra, s amint kezével feléje kapott a királykisasszony, menten továbbröppent. Aztán egyszerre csak nem repdesett a királykisasszony körül, hanem szállt virágról virágra, szemmel láthatóan csalta, csalogatta a királykisasszonyt, mind beljebb és beljebb az erdőbe. A királykisasszony pedig esze nélkül szaladt utána, nem törődve, hogy haját, ruháját itt is, ott is megtépték a bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten szaladt a csudaszép pillangó után, mindegyre utánakapott, amint virágra leszállt, de haj, hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép pillangó, továbbröppent, s jó messzire szállt le.
Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát a szolgálóleányokkal, feltűnt, hogy a királykisasszony milyen régen besétált az erdő sűrűjébe, s még mindig nem tért vissza. Nosza, megfutamodott, esze nélkül szaladt árkon-bokron át, nézett jobbra-balra, előre-hátra, aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt, amint szélsebesen szaladt a pillangó után. A királykisasszony nem vette észre, hogy Retek szalad utána, ám észrevette Bűbájos, s bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes szemmel nézett fel a királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy ott áll mellette Retek, haragosan szólt rá:
– Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt csaptál, s ezzel elriasztottad ezt a csudaszép pillangót, amikor már szinte a kezemben volt. Miattad repült fel arra a fára!
Retek felnézett a vadalmafára, s amint megpillantotta a pillangót, reszketni kezdett egész testében, akár a nyárfalevél.
– Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? – kérdezte a királykisasszony.
Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni Retek, némán mutatott a pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a vadalmafára, nézte, nézte, sokáig nézte a pillangót, s ím, látta, hogy a szeméből lassan hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint nemrégen hulltak a szívvirágból. És csak most tűnt fel a királykisasszonynak, hogy a pillangó szeme kivilágra olyan, amilyen volt a szívvirágé.
Retek most nem habozott tovább, megfogta a királykisasszony kezét, erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett, futva futottak, de a királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra vissza, vajon a pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a vadalmafa felett, s le nem vette a szemét a királykisasszonyról. Olyan halovány volt a királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz visszaérkezett, hogy a király s a királyné rémülten kérdezték, mi baja esett.
– Egy pillangót kergettem az erdőben, édes szüleim – sietett válaszolni, nehogy Retek megelőzze –,  s pillangókergetés közben egy kígyó kerengett elébem, attól ijedtem meg.
Sem a király, sem a királyné nem firtatta tovább a dolgot, aztán ismét felkerekedtek, a király­kisasszony beült a hintajába, Retek melléje, s amint elindult a hintó, kérdezte a királykis­asszony:
– Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan lehetett annak a pillangónak olyan szeme, mint Bűbájosnak?
Reteknek a nagy ijedségtől úgy kocogott a foga, hogy sokáig szólni sem tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát, s mondta:
– Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen Bűbájosé, hogy az a pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utol nem érlek téged, szép királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az életben.
Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt, pillangószárnyait összedörzsölte, s igazi képében szállt le a vadalmafáról. Kezét ökölbe szorította, úgy vágott bele a levegőégbe, s bizony, ha találja ez az ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak halálával hal meg az. Ez a valaki pedig senki más nem volt, mint Retek őkigyelme.
A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos is törtetett át a sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem ivott, nem törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad magára a királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított a király­kisasszony mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel ott feküdt a sátra előtt, s szegény Bűbájos már harmadnapja meg sem pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor azután mit gondolt, mit nem, elővette az aranyiskátulyát, kivette belőle a madártollat, csak rálehelt, s abban a szempillantásban csudaszép aranyszárnyú madár lett belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó, messzire világító.
Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a hegyek mögül előmosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony kocsijának az ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott volna le a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a királykis­asszony szép lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az ablakon, s valósággal elbűvölten hallgatta az aranyszárnyú madár énekét. Retek azonban nem ébredt fel, hangosan hortyogott, nem látta az aranyszárnyú madarat, s azt sem látta, amikor a kocsi ablakáról felröppent, s csalta, csalogatta csudaszép énekével a királykisasszonyt. A lovak lassan mentek, mende­géltek a hajnali szürkületben, a kocsisok meg az inasok is bóbiskoltak a bakon, kapta-fogta magát hát a királykisasszony, szép csendesen kinyitotta a hintó ajtaját, lelépett a földre, s gyorsan megfutamodott az aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen sötét volt, de az aranyszárnyú madár újra meg újra dalba kezdett, s a királykisasszony nem tudott ellenállni, botorkálva, tapogatózva is ment a csudaszép ének után. Nem vette észre, s gondolom, ha észrevette volna, akkor sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa víz lett a harmatos fűben, aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok ágai.
Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is beragyogtak a nap sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte, hogy még mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül, hiába kereste a királykisasszonyt, csak a hűlt helye maradt a hintóban; volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten ugrott ki a hintó ajtaján, esze nélkül rohant az erdő sűrűjébe, törtetett árkon-bokron át, aztán egyszerre megpillantotta a királykis­asszonyt, ott állt egy berkenyefa alatt, s ennek a berkenyefának felső ágán ringatózott az aranyszárnyú madár.
– Ó, jaj, jaj, lelkem királykisasszony – jajveszékelt Retek –,  mit csinált megint, mit csinált?! – S hirtelen megragadta a királykisasszony karját.
– Nézd, nézd ezt a csudaszép madarat – mutatott fel a berkenyefára a királykisasszony, mit sem törődve Retek jajveszékelésével, s észre sem véve, hogy karját megragadta. – Látod, látod, tőled ijedt meg, éppen, mint a pillangó, miattad repült fel ez is a fa tetejére!



Retek felnézett a berkenyefa tetejére, nézte, nézte a madarat, aztán egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a nyárfalevél.
– Mitől reszketsz, mitől félsz? – kérdezte a királykisasszony.
– Hát nem látod – suttogta Retek –,  hogy ez is a Bűbájos? Nézd csak a szemét!
A királykisasszony felnézett a fára, s ím, látta, hogy abból a ragyogó, abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek, mint folytak egykor a szívvirágból, s mint ahogy folytak a pillangó szeméből.
– Ó, szegény madár – sóhajtott fel a királykisasszony –,  hát te nem sajnálod? Nézd, hogy hull a könnye!
De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem ahogy csak gyenge erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a hintók még mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig álmosan bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.
Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony, maga elé bámult, isten tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott, s aztán egyszerre csak megeredt a könny égszínkék szeméből.
– Ó, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom – vigasztalta Retek –,  örvendj, hogy visszahoztalak, mert bizony soha többet nem látott volna a te öreg édesapád s édesanyád. Ígérd meg, szép királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem madár, sem pillangó, sem semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony mondom néked, hogy a Bűbájos még angyallá is tud változni, csakhogy téged megkaparinthasson.
A királykisasszony szót sem szólt, szemét behunyta, úgy tett, mintha álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos. Nem is jött szemére egész nap álom, szüntelen az arany­szárnyú madarat látta, amint hull a könnye, bizony őérette, senki másért.
Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával vonszolta a királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára, s szeme haragos tűzzel lángolt Retek után, amíg csak eltűntek szeme elől; aztán esze nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák között éhesen, szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király is megállt kíséretével, hogy szállást veressen éjszakára.
Egykettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok meg a szolgálóleányok az erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból jó puha ágyat vetettek a királynak, a királynénak meg a királykisasszonynak; Retek pedig a sátor elé feküdt, így őrizte a királykisasszonyt. Szép lassan csend borult a völgyre, a sátrak fölé, álomba szenderült a király, a királyné, az egész kíséret, egyes-egyedül a királykisasszony szemére nem jött álom.
Bűbájos észrevétlenül törtetett át a fák s a bokrok sűrűjén, segítőtársává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé bújt, s Bűbájos úgy lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek sem vette észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg fejében ez a gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan lecsüggesztette.
– Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit érek vele, ha erőszakkal rabolom el, és ő nem szeret engem?
Elővette az aranyiskátulyát, kivette belőle a három gyöngyszemet, feldobta jó magasan a levegőbe, s abban a pillanatban olyan lett, mint az igazi Csengő visszhang. Rőt haja aranyszőke lett, csak úgy lobogott, csak a szeme, a csillogó-villogó, messze világító szeme maradt a régi. Nagy hirtelen föllebbent a sátor előtt egy szikla tetejére, s kacagósan csengő hangon dalolt bele a levegőbe:
Aludjatok, aludjatok,
ne tudjátok, hogy itt vagyok,
de te ébredj, ó, szép leány,
kék szemeddel tekints reám!
Aludt mindenki, senki sem ébredt fel, a királykisasszony pedig csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek függönyei között bepislogott a hold fénye.
Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves hangján:
Gyere, gyere, király szép leánya,
elviszlek a Csudák barlangjába,
mutatok ott néked oly csodákat,
emberi szem ilyet még nem látott.
A csudaszép hang körülzengett a völgyet szegő hegyek és sziklák között, s tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen csudálatos visszhangot nem hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a sátorban, szerette volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a Csudák barlangjába. Gyorsan felhúzta pici lábára aranypapucsát, s zajtalan kilépett a sátor ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett, megdöbbent, mert eszébe jutott, hogy mit mondott neki Retek, már-már vissza akart húzódni, de abban a pillanatban ismét megszólalt Csengővisszhang:
Ne félj tőlem, ó, szép leány,
jer, ó, jer a hangom nyomán!
Tízszeresen csendült vissza megint a gyönyörűséges szép hang, s a királykisasszony most már se látott, se hallott, nem törődött Retekkel, átlépett rajta, futva futott a szikla felé. Ott állt Bűbájos Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér bokrokba kapasz­kodva kúszott fel a királykisasszony Csengővisszhang felé, de mire odaért, Csengővisszhang továbblebbent, ezüstös hangjával szüntelen tovább és tovább csalogatta a királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt a csudaszépen csengő hang után. 

Nagy sietségében mind a két aranypapucsát elveszítette, s olyan hangos csattanással hulltak vissza a papucsok a szikla aljába, hogy Retek egyszeribe felriadt, körülnézett, aztán óvatosan félrehúzta a sátor függöny­ajtaját, s isten csudája, hogy szörnyet nem halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hűlt helye a királykisasszonynak.
Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt a szikla felé, ahonnan újra csudaszép dal szállt le a völgybe:
Siess, siess, jer velem,
szeretlek téged végtelen!
Tízszeresen verődött vissza Csengővisszhang csodaszépen csengő hangja, s szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a sok hang közül melyiket követi a királykisasszony, amikor egyszerre csak a hold fényében megpillantotta az aranypapucsokat. Most már tudta, merre tűnt el a királykisasszony. Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült; a fagyos sziklakövek testét véresre sebezték, egykettőre fent volt a szikla tetején, s ím, csakugyan ott lebegett nem messze tőle Csengő visszhang képében Bűbájos, s futott csalogató hangja után a királykisasszony. Retek most tölcsért csinált a két kezéből, úgy kiáltott a királykisasszony után:
– Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony! Nem látod-e, hogy Bűbájos után futsz?
De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná tette Retek taplós hangját, s dalolta, oly szépen dalolta:
Ihol a barlang, szép leány,
siess, siess hangom nyomán!
Meg is futamodott újra a királykisasszony, de kicsi kis lábát véresre sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg aztán Retek utolérte, kezét megragadta, s a távolról visszaintegető Bűbájosra mutatott:
– Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál a szavamra, s harmadszor is elcsalt a Bűbájos!
A királykisasszony hallotta is, nem is Retek szavait, mert újra felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:
Ó, jer velem, ó, jer velem,
ne légy hozzám könyörtelen!
De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel nem volt tréfás kedvében, a király­kisasszonyt szépen leültette a földre, az aranypapucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta; mint egy zerge, úgy szökdécselt le a meredek sziklán, s egy-két szempillantás múlva a sátorban tette le a királykisasszonyt.
Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye, vagy nem, de most úgy hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált, amit csak tudott, s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép királykisasszony, aki őt feloldja a varázslat alól – elragadja tőle a taplós fejű Retek. Sokáig ott ült a szikla tetején, s mint szélben a fellegek, úgy kergették fejében egymást a gondolatok, aztán egyszerre csak elmosolyodott, elszállt a szikláról a völgybe, beveszett az erdő sűrűjébe, s ment, mendegélt egy irányba.
Nagy jókedvvel kelt útra a király és a kísérete, mert már csak háromnapi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A katonák, a kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy csengett az erdő.
„Hát csak kacagjatok – mormogta magában Bűbájos –,  ne legyen Bűbájos a nevem, ha nem lesz sírás a kacagásból!”
Hát csak haladt a király kísérete nagy jókedvvel, ment, mendegélt Bűbájos is, most már jókedvűen. A nap mind feljebb-feljebb szállt, egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre, sugaraival csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a kocsisokat, de egyéb is történt. Egyszerre csak az a két fullajtár, amelyik jó előre lovagolt, csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz értek, nem tudták, merre kanyarodjanak: jobbra-e, balra-e? Az út is, az erdő is s minden, amit láttak, idegennek tetszett, soha de soha nem látták.
– Hé, bátya – szólalt meg a fiatalabbik fullajtár –,  mondja meg kend, ha tudja: jobbra vagy balra kanyarodjunk-e?
Megvakarta a fejét az idősebbik fullajtár, gondolkozott, hümgetett, csóválta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta.
– No, fiam – szólalt meg az öreg fullajtár –,  sok országot-világot bejártam, de így még sohasem jártam. Úgy látszik, meggyengült a szemem Tündérországban, mert szégyen, nem szégyen, bizony nem tudom, hogy hol járunk.
Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve visszakocogtak a király hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy megváltozott az erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most vesztik el az utat, amikor azt hitte, hogy három nap múlva otthon lesznek. Hátraparancsolta a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött előre, de csakhamar azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza, mert hiába keresték a régi, jó ismerős utat, nem találták azt sehol.
De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent minden lélek. Mit csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este, s még mindig ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek éjszakára. Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt szomorú, mert mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a csodás változásán, annál tisztábban és világosabban rajzolódott lelki szeme elé az a réges-régi történet, amikor Bűbájos elvarázsolta az erdőt, s nála nélkül soha, de soha ki nem vergelődött volna belőle.
Bizonyosan most is ő varázsolta el, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy itt éri a tél őket, s nyomorultan pusztulnak el. Ám azért reggel megint csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az egyik útnak találomra, s közben a fullajtárok jobbra-balra elszéledtek, keresték az igazi utat, de mindig csak azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza: nem találják, sehol sem találják. Az erdő fái is mások, nem a régiek.
Így bolyongtak nap nap után, szüntelen keresve s nem találva az igazi utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind ismeretlenebb és ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a felesége már sem éltek, sem haltak, a nagy fáradtságtól meg a rettenetes aggodalomtól vége volt a jókedvnek, nem csengett az erdő a katonák, az inasok, a belső leányok kacagásától. Még a mindig tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a kacagás.
– Mi lesz velünk, mi lesz velünk – sóhajtozott magában az öreg király –,  ha itt talál a tél? Amíg itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja levelét, virágát, s végül is a leányunk Bűbájos kezébe kerül.
Hiszen ezt jól gondolta az öreg király, mert éppen ezt akarta Bűbájos is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen helyekre őket, hogy tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a csudafa, övé lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s a népe, olyan jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő felett, itt egy kis tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot, mindent átvarázsolt.
Egyszerre aztán pilinkézni kezdett a hó, hosszú fehér szakállával beköszöntött Télapó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s mit tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a ládákból a téli holmit előszedték, mert most már minden reményük füstbe ment, senki lélek nem remélte, hogy tavasz előtt hazakerülnek. Nap nap után, hét hét után múlt, a hideg napokat még hidegebbek követték, most aztán Bűbájos megelégelte a tréfát, s merthogy nem félt már a csudafától, visszavarázsolta az erdőt olyanná, amilyen volt. S egy reggelen örömében sírva futott az öreg fullajtár a király színe elé:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, örvendezzen a te szíved: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra olyan, amilyen régen volt. Most már csakugyan nem vagyunk messze a mi országunktól.
Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül, s nagyot kiáltott örömében:
– Nézzed, feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét! Most már bizonyosra mondom, ha újra meg nem változik, három nap múlva otthon leszünk!
Valóban úgy volt, ahogy az öreg fullajtár mondotta. Most már minden lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek mind, nevetve, dalolva kerekedtek útra, csak az öreg király komorodott el, mert a csudafára gondolt meg a leányára, s emiatt nyugtalan volt a lelke.
Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak, faluknak egész során mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy ünnepséggel, nagy muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és kísé­retét, mert már azt hitte minden lélek, hogy valahol, isten tudja, hol, elpusztultak valamennyien.
Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált egyebet, látatlanul ott kullogott mindenütt, ahol a király és kísérete elhaladt, s bár a rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő sem hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt szüntelen.
Éppen karácsony estéje volt, amikor a király kíséretével megérkezett a városba. Már messziről a palotán és kertjén csüngött a király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen nagy örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan emelkedett ki a csudafa, s ím, halljatok csudát, a virágai ezer meg ezer gyertya fényénél is erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők felé. Tele volt a kert a király népével, amikor megérkeztek, körülállták a fát, úgy bámulták annak csudaszépségét, vakító ragyogását. S az öreg királynak is első dolga nem az volt, hogy fölmenjen a palotába, hanem szaladva szaladt a csudafához, boldogan átölelte, s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a Bűbájos varázslatától.



Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig hiába küzdött a királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak támaszkodva, s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott állt a csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak mit gondolt, mit nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte magát a nagy sokaságon, s hirtelen-váratlan a király lába elé vetette magát. Ebben a pillanatban a csudafa szörnyű nagyot csendült, csak úgy reszkettek a virágai, mintha kerekedett volna nagy égiháború, s mindenki rémülten nézett a térdre hullott Bűbájosra.
– Ó, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó király – zendült meg Bűbájos mélyen zengő hangja –,  bocsáss meg nékem azért, amit cselekedtem. Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az válthat meg a varázslattól; de látom, hogy a csudafa ereje nagyobb az én erőmnél, mert ez a fa a boldogság és a szeretet fája, én pedig hamissággal akartam lányodat meg­szerezni.
Amíg ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei éppen úgy nyúltak, nyúladoztak feléje, mint ahogy nyúltak, nyúladoztak Tündérországban. Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos szavaira, amikor a királykisasszony magánkívül rohant Bűbájoshoz, karját megragadta, maga felé rántotta, s közben irtózattal nézett a csudafa nyújtózkodó ágaira, leveleire.
– Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy ismét! – kiáltott a királykisasszony, s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.
Bűbájos megrázkódott, s e pillanatban a csudafa ágai és levelei is mintha ijedten húzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak volt Bűbájos, nincs Bűbájos, eltűnt nyomtalan, s helyén ott állt a királykisasszony előtt egy karcsú daliás szép ifjú, akinek a vállát aranyszőke haj verte; akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó vize; az arca szép, szeme szelíd és mosolygós.
kép forrása


Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé, szép gyengén megfogta a kezét, s monda, amint következik:
– Áldjon meg az isten, hétszer szép királykisasszony, hogy megszántad a rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a varázslat alól, amelyben gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem, csak azért cselekedtem, hogy enyém légy, te szépséges szép leány, mert egyedül te voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek, akinek születtem.




Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte Bűbájost, kéz a kézben anyja s apja elé vezette, s mondta csendes szóval, amint következik:
– Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám, bocsássatok meg Bűbájosnak, mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé leszek, senki másé.
Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképedés! Hát ezért küldték a lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették, nevelték a csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze földön? Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a szomorúság, mert Bűbájosnak arca, szeme oly szép volt, hogy aki látta, bizony megszerette, s megszerette a király is, a királyné is. Most aztán sietve siettek fel a palotába, elöl a királykisasszony Bűbájossal, csak úgy repültek, utánuk Retek nagy morgolódással, de csak afféle tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám, hiába őrizte a királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégiscsak a Bűbájos felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a felesége, s nyomukban felvonult az egész udvar népe, de még a szomszédságból is rengeteg sokan összeverődtek. Annyian csődültek össze, hogy majd kinyomták a palota falát. A palota hetvenhét ablakában egyszerre gyúlt ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó fényesség borult a kertre is a csudafa ezer virágának fényétől. Boldogság ragyogott, sugárzott ki a csudafa ezer virágából, amely még télen is büszkén, virágosan tekintett az égre fel.





2017. július 14., péntek

Benedek Elek: A csudafa

6. fejezet

Föld szelleme

Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán halványan szűrődött be a reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából, körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Újra meg újra körülnézett a szobában, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó, ablak becsukva, s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, hanem nagy éhséget is érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol sem talált ennivalót.
Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy sereg fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy mi volt a többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy émelygett, hogy valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a kemence padkájára, s már a körmét rágcsálta nagy kínjában, amikor egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott kívülről, aztán egyszerre csak nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó, és belépett azon a Nagy Bűbájos, s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű kutya.
– No, te aprólék – mennydörögte a Nagy Bűbájos hangja, ám a hangjában nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára –,  kinyitottad-e a pislogódat?
Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy Bűbájostól, megszokta arcának a rútságát, hangjának a mennydörgését, most is jókedvűen, bátran pattant fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen meghajtotta magát, s azt mondta:
– Adjon isten jó reggelt, Nagy Bűbájos! Kinyitottam bizony a pislogómat, de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a nagy csendességben.
– Köszönd, hogy jókedvemben találtál, te aprólék – mondta a Nagy Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe –,  mert bizony mondom, nem lett volna időd a félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket meg azokat a fazekakat?
Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos mutatott, s pisze orrocskáját elfintorította.
– Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak közé, csudás kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az ágyadból?
– Úgy? – komorodott el egy kissé a Nagy Bűbájos. – Úgy látszik, belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te!
– Ó, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nekem, de töltött káposztára fájt a fogam, s azt hittem, találok valamelyikben. Haj, keservesen csalódtam!
A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan mosolygott, aztán belenyúlt feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros, ropogós cipót húzott ki, meg egy akkora gombolyag túrót, mint egy jó nagy labda.
– No, aprólék, egyél – biztatta jóságosan a Nagy Bűbájos.
Hiszen nem kellett valami erősen biztatni Szikrát, mert zöldet-vöröset látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen, egykettőre asztal mellé telepedett, s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt cipó, nincs cipó, volt túró, nincs túró.
– Ó, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek – mondta Szikra, amikor már hűlt helye volt cipónak is, túrónak is –,  megfeledkeztem rólad, s lágy kenyeret is, túrót is elettem előled.
– Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te – vigyorodott el a Nagy Bűbájos arca –,  azt hiszed, hogy én effélével élek? A te gazdád ember fia, annak holmi cipó meg túró is jó, s jó a szolgá­já­nak is: de a Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes parazsat eszik, s kígyóbőrből sajtolt bort iszik reá.
Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra, a kígyóbőrből sajtolt borra pedig elfintorította a pisze orrát.
– Márpedig én – mondta alázatosan Szikra – inkább eszem kenyeret s túrót, s iszom utána friss forrásvizet. Így élek én, amióta az eszemet bírom.
– Tudom, fiam, tudom – mondta jóságosan a Nagy Bűbájos –,  hiszen azért hagytalak magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én. Nem akartalak a magam ételére-italára fogni tégedet.
Azzal kihúzott a zsebéből egy mázas korsót, letette az asztalra.
– Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.
Szikra jót húzott a korsóból, illedelmesen megköszönte Nagy Bűbájosnak a jóságát, aztán kíváncsian nézett föl rá, s várta, hogy mit határozott az ő gazdája dolgában.
A Nagy Bűbájos most felállt, és a kemencéhez lépett, a tüzet eloltotta, a falról leakasztott egy durva szövésű kék köpenyeget, a kamrából kihozta a varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő tányérszemű kutyához lépett. Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő vastag szemhéjai mint valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres szájából két hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten nyúltak végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sújtotta a kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte a szemét, de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott: a tányérszemű kutya eltűnt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag hengergett a földön. A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe dugta, aztán mintha az egész dologban nem lett volna semmi csudálatos, Szikra felé fordult, és azt mondta:
– Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a nagy útra, de mit csináljak veled, te aprólék, te?
Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi kedve sem volt arra, hogy ő is gombolyaggá vagy ki tudja, mivé változzon. Mélyen meghajolt a Nagy Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá.
– Ó, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a saját bőrömben. Még igen kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem bő, éppen énhozzám illő. Aztán ha meghagysz a bőrömben, s magaddal viszel, mennyi mindent láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Ó, engedd meg, Nagy Bűbájos, hogy a zsebedbe bújjak. Esküszöm az én kedves gazdám életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem pisszenek.
A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán vállat vont.
– Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a zsebembe, de aztán a te bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a zsebkendőmet keresem, kirántlak, és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak bújj a zsebembe, s induljunk, mert telik-múlik az idő, márpedig nagy út áll előttünk.
Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de mielőtt belebújt volna, alázatosan megkérdezte:
– Ne haragudj a kérdésemért, ó, Nagy Bűbájos, de szeretném tudni, hová s merre viszel.
– Hallod-e – ráncolta össze a homlokát a Nagy Bűbájos –,  ha már most elkezded a kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak. – De amikor látta Szikra megszeppent arcát, jóságosan hozzátette:
– A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az egyetlen, aki megszabadíthatja a te gazdádat.
Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy Bűbájos zsebébe, amely olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem látszott ki belőle. Bizony nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert temérdek mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne. Bezzeg szúrták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig tűrte, egykettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos eloltotta a tüzet, és gondo­san bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt Szikra jó nagy lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán, s mindjárt ki is könyökölt rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát hiába vágott magának ablakot, mert amint a Nagy Bűbájos kilépett az ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy fejszével lehetett volna vágni. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez az út ebben a rettenetes sötétségben, egykettőre kint voltak a Sárga-sziklán, amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában aludt. Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár megígérte a Nagy Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy csudálkozásában összecsapta a tenyerét, s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:
– Ó, Nagy Bűbájos, mindent tudó mester, hogyan lehetséges az, hogy tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, sőt mindenfelé sarjadzik, zöldell a fű?
Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott, hogy egész teste táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán amikor jól kikacagta magát, azt mondta:
– Rég volt az a tegnap, te aprólék, amikor te énhozzám jöttél. Nem háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a tavasz, mert a Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át alszik, s alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No meg aztán egyéb sem kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te fecsegésedet-locsogásodat.


Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek, ismét sötétség borult Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette a durva kék köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb emelkednek, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste szinte lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyúlt a zsebébe, s amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével meghasított egy felettük nyargaló felhőt, s annak a vizét föléje csurgatta. No, éppen ideje volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos zsebe, mint ahogy füstölgött volt a sas tolla, amikor Szikra annak a hátán fölrepült a Sárga-szikla tetejére. Hát csak csurgott, csurgott az eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott, de ő csak az ő kedves gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával. Sokáig, igen sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg is szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos egyszerre csak hirtelen-váratlan megállt, s a vaksötétségből egyszerre olyan világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a maga csinálta ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s ím, ott voltak a ragyogó napfényben tündöklő tenger partján.
– No, te aprólék – szólalt meg a Nagy Bűbájos –,  nem égetted-e ki a zsebemet?
Szikra jókedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon.
– Kiégetni éppen nem égettem, ó, Nagy Bűbájos, de bizony, bizony, kicsi híja volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S már-már mind azon sóhajtoztam, hogy soha-soha nem fogom látni az én drága jó gazdámat, ő sem engem.
– No, ne félj – mondta a Nagy Bűbájos –,  most olyan helyre megyünk, ahol nem gyúlsz meg.
– Hová, hová, ó, Nagy Bűbájos?
– A tenger fenekére, te aprólék, te! De jól vigyázz, hogy ki ne sodorjon a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem kereslek, ha megszakad is a gazdád szíve utánad.
Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán felsóhajtott:
– Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére érünk? Sokszor megkóstolom én a tenger vizét.
– Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s várj, amíg visszajövök.
– Ne, ne haragudj rám, ó, Nagy Bűbájos – kérlelte Szikra –,  de hát nemcsak a nevem Szikra, az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet sohasem szerettem? Hogy a víztől mindig reszkettem?
– Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből, locsogásból, hunyd be a szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól belekapaszkodj a zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.
Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy összehúzódott a zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a tengerbe. Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy Bűbájos zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a kezét, hogy azzal is belekapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím, egyszerre csak nagyot zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát – volt víz, nincs víz, volt tenger, nincs tenger –,  ott feküdt a földön, mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.
– No, aprólék, itt volnék a „fazék” fenekén, még annál is lejjebb. (Egyszerűen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert.) Sok víz kortyog-e a gyomrocskádban?
Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak törülte arcáról a csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:
– Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy kis fazék víztől.
– No, a nyelvednek semmi baja sem esett – mondta Nagy Bűbájos –,  pedig nem ártott volna, ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a fazekacskában. Itt ugyan soha többet meg nem találnád, s nem locsognál-fecsegnél olyan sokat.
Egy kicsit sütkéreztek a napon, amíg mindkettejüknek megszáradt a ruhájuk, aztán Szikra ismét visszatelepedett a Nagy Bűbájos zsebébe, a Nagy Bűbájos pedig elővette a varázs­vesszejét, rásújtott egy sziklára, amely magasan emelkedett ki a többi szikla közül. Szikra kinézett az ő ablakán, s jól látta, amint a szikla lassan megmozdult, a helyéből kifordult, s Nagy Bűbájos ott áll egy gyémántajtó előtt. Egy kicsit gondolkozott a Nagy Bűbájos, aztán alig hallható hangon mormolta e bűbájos szavakat:
– Nyílj ki, nyílj ki, gyémántajtó, ereszd be Nagy Bűbájost a Föld Szelleméhez!
Aztán csak rásuhintott varázsvesszejével, nagyot csikordult a gyémántajtó, egyszeribe kinyílt. Nagy Bűbájos belépett, s az ajtó nyomban bedöndült utána. Hosszú, végtelen hosszú szikla­fo­lyosón mentek keresztül, de ezek a sziklák tiszta csupa gyémántsziklák voltak, s úgy vilá­gítottak, mintha ezer ablak lett volna vágva a szikla oldalába. A folyosó végén aranyajtóhoz értek, ott is elmormogta a varázsszavakat Nagy Bűbájos:
– Nyílj ki, nyílj ki, aranyajtó, engedd be a Nagy Bűbájost a Föld Szelleméhez!
Rásuhintott erre a varázsvesszejével, kinyílt egyszeribe az aranyajtó is, s amint belépett a Nagy Bűbájos, bedöndült utána. Ismét egy igen-igen hosszú folyosón mentek végig, de itt már nem volt olyan nagy világosság, mert színarany volt mind a szikla, amelyek közt elhaladtak. Ennek a folyosónak a végén ezüstajtó állott, s mint a két első, úgy nyílt ki ez is.
Ezüstsziklák közt haladtak végig, s ennek a végén vaskapuhoz értek, amely olyan nagy volt, hogy ha háromakkora Nagy Bűbájos, mint amekkora, meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban szörnyű nagy sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost, kitátotta rettentő nagy száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra vissza is kapta nagy hirtelen a fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy Bűbájosnak még a szempillája sem rebbent meg. Varázsvessze­jével csak megérintette a kutyát, az nyomban meglapult, nyöszörgött, vinnyogott, farkát behúzta, s félreoldalgott a kapu mellől. Nagy Bűbájos ismét elmormogta a varázsszavakat, s szörnyű nagy csikordulással nyílt ki az ajtó. Amint ez a kapu is bedöndült utánuk, volt mit lásson Szikra, aki most nekibátorodott, és kinézett az ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak szerteszéjjel, összevissza a kis fekete manók, törpék, tengeri sellők, vízitündérek, bámulták a Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett köpenyeget, húzgálták övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára úgy, hogy az óriás Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egy ideig csak nézte, nézte, mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok mint lábatlankodnak körülötte, Szikra is az ablakán keresztül fel-felfricskázta, akit csak elért a kezével, de végre is csak úgy tudott megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy istenesen megrázta magát, s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a furcsa apróságok. Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy rá ne lépjen valamelyikre, amíg elébb-elébb lépdegélt.
A vaskapu kristályüveg terembe nyílt, beragyogott oldalán a nap, s amerre lépett a Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág és gyümölcs hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos kacagással játszadoztak köztük, s dobálták egymást aranyalmával, aranykörtével, aranydióval s aranymogyoróval. Bezzeg hogy jó szívvel kiugrott volna Szikra a Nagy Bűbájos zsebéből, hogy játszadozzon velük, s lakmározzon a sok minden jóból, de a Nagy Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre, mígnem egy selyemkárpithoz ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy terembe jutottak, ahol nagy lánggal égett a tűz. A tűz mellett egy nagy-nagy öblös karosszék állott üresen, a Nagy Bűbájos e szék elé lépett, varázsvesszejét maga körül megforgatta, s ezt mondotta:
– Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura, parancsolója, Bűbájosok ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a levegőégből, akárhol vagy, halld meg hívásomat!
Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre megrendült az üvegterem, magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos köpönyegébe burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s ím, halljatok csudát, ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt a föld, sűrű, fekete füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül halványan tünedeztek elő egy óriás alak körvonalai. Még a vér is megfagyott Szikra ereiben, amikor a Nagy Bűbájos hangjánál százszorta erősebb hang dördült végig a sziklafalak között:
– Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos? Mit gondolsz, ki s mi vagyok én, a Föld Szelleme, hogy nagy munkámban akárki megzavarhat?!
– Ó, Föld Szelleme – hajolt meg mélyen a Nagy Bűbájos –,  jól ismerem én a te nagy hatal­madat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz minket, Bűbájosokat.
– Hogyne gyűlölnélek – vágott a Nagy Bűbájos szavába a Föld Szelleme –,  amikor belekontárkodtok az én munkámba. Többet akartok tudni nálam. Ím, ezt még megbocsátom, de azt soha meg nem bocsátom nektek, hogy hét esztendővel ennek előtte, holdtöltekor elraboltátok tőlem legkedvesebb kutyámat, a Mindentudót.
– Ó, hatalmas Föld Szelleme, elismerem, hogy van okod a gyűlöletre, de nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a csudafát Tündérországban, s most neveled a másikat Mirkó király országában. Ahol pedig ezek a fák felnőnek, ott vége a mi hatalmunknak.
Hej, akkorát kacagott most a Föld Szelleme, hogy csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra két kézzel kapaszkodott belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne repüljön onnét.
– Hát ezt jól eltaláltam, ugye, Nagy Bűbájos? Nem is nyugszom meg addig, amíg annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien nem húzódtok Bűbájosországba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok, ahogy nektek jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek; mondd el szaporán, hogy miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jókedvedből jöttél ide.
– Azért jöttem – mondta a Nagy Bűbájos –,  mert vissza akarom adni neked a te Mindentudó kutyádat, hadd legyen vége köztünk az örökös háborúskodásnak.
– Úgy? Visszaadod? – kacagott hangosan a Föld Szelleme. – Aztán mi kéne érte?
A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan lett virággá Bűbájos a csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg őt, s ennek fejében visszaszerzi a kutyáját.
Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre aztán megszólalt:
– Hát jó, teljesítem a kérésedet, mert Mindentudó kutyám ezer Bűbájosnál is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért ajándékoztam meg Tündérországot a csudafával, hogy megmenekedjen tőletek. De nyisd ki a füledet, s hallgass ide: ha még egyszer valamelyitek a lábát Tündérországba beteszi, hozzám ugyan hiába jöttök, kisujjamat se mozdítom azért, aki odamerészkedik.
– Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden szavad parancs nekem, s parancs az összes Bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan, mert ha sok időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a szerencsétlen ember fiát, a szabadulásból nem sok haszna lesz.
– És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? – kérdezte a Föld Szelleme.
Mondta Nagy Bűbájos ünnepélyesen:
– Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az ember fia, melletted fog sündörögni, ugrándozni Mindentudó is.
Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy Bűbájos maga körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével együtt eltűntek a föld hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta Szikra, hogy ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy még az ujja hegyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is, Nagy Bűbájos is, ím, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa előtt.
Holdas éjszaka volt, a telihold megvilágította a csudafát, s most tán még szebb volt, ragyo­góbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És csend volt, mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a fa egyik ágára. Szegény szívvirág még most is könnyezett.
– Nézd, nézd, Föld Szelleme – mondta Nagy Bűbájos, s rámutatott a szívvirágra –,  ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza kellene változtatnod.
Fölemelte most mind a két kezét a Föld Szelleme, s mondta halkan, alig hallhatóan:
Ragyogj, ragyogj, holdvilág
hullj le, hullj le, szívvirág!
Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szívvirágot nézték, az meg lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre csak lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte a Föld Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és suttogta:
– Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál!
Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s ím, halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-villogó szemével csodálkozva nézett körül, a Nagy Bűbájoshoz szaladt, térdét átölelte, s mondta nagy boldogan:
– Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától megszabadíts engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?
– Ne nekem köszönd ezt, fiam – mondta Nagy Bűbájos –,  hanem köszönd a Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap, ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.
Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem engedte jutni, rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:
– Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jó szívvel tettem. Add vissza a kutyámat, Nagy Bűbájos! Aztán minél messzebb inaljatok innen, mert bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a csudafa, soha, míg a világ, meg nem szabadul innen.
A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a zsebéből a szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével, s egyszeriben ott állt előttük a tányérszemű kutya.
No de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott, amilyent a tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját megpillantotta. Nyalta, nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen jókedvében majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy eltűnt a levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.
Bezzeg a Bűbájosok sem tátották el a szájukat; amint eltűnt a Föld Szelleme, szaladva szaladtak az Arany-folyó partjára, ott fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban már az Arany-folyónak a túlsó partján voltak. Ideje is volt, mert a csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld Szelleme eltűnt, az ágak is nyújtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra, hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost. Ezek azonban ekkor már felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai csak egyszer kondultak össze, mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán letelepedtek, mert ott már semmitől sem kellett tartani. Bezzeg hogy itt Szikra is kipattant a zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta, csak úgy csengett erdő-mező, amint dalolta:
Kicsi nekem ez a ház,
kirúgom az oldalát, hopp!
Kicsi nekem ez a csűr,
kirepülök, mint a fürj, hopp!
A Bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jókedvét, de aztán lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy tánctól úgy nekitüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.
– Hát most hová-merre, édes fiam? – kérdezte a Nagy Bűbájos a kis Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy történt.
– Én most itt maradok, ó, Nagy Bűbájos, mert éppen most van letelőben a hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is akkorára nő a csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a király s a királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az aranyiskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a Csengővisszhangnak a gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot, hátha magamhoz tudom csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt, mielőtt hazaérne.
– Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok és nagy szenvedésből? – csóválta fejét a Nagy Bűbájos. – Még mindig nem tudsz lemondani arról a lányról, aki véresre sújtotta az arcodat?
Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:
– Ó, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony válthat meg a varázslattól, és én addig küzdök érte, míg vagy enyém lesz, vagy a küzdésbe belepusztulok.
Nemigen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még annyira sem tetszett Szikrának, aki elszontyolodva ült gazdája lábánál.
– No, ezért kínlódhatánk – duzzogott Szikra. – Alig mentettük ki egyik bajból, fut belé a másikba.
A Nagy Bűbájos azonban jobban ismerte Bűbájost, semhogy megpróbálta volna lebeszélni. Felállt, és búcsúzkodni kezdett:
– Világosodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem szeretek, csak éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba kerülnél, szalaszd hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.
Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot nyomott a Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett, beburkolózott kék köpenyegébe, s a hold világa mellett eltűnt a Nagy Bűbájos.
– No, Szikra fiam – szólalt most meg Bűbájos –,  derekasan viselted magadat, dicsérem az eszedet, de most aztán egykettő perdülj haza, rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor hazamegyek, mint a fényes nap, minden úgy ragyogjon.
– Ó, hát én nem maradhatok veled? – pityeredett el Szikra.
– Nem, fiam, nem maradhatsz – mondta nagy komolyan Bűbájos –,  mert én most nemigen leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék. Hanem hogy sokat ne kelljen fáradoznod, ihol, beleduglak a felhőbe, abban szépen hazarepülhetsz.
– Jaj de jó, jaj de jó – örvendezett a kis bohó –,  repülni repültem eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még sohasem repültem!
Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát belécsongolyította, varázsvessze­jével megsuhintotta. A felhő lassan felemelkedett a magas levegőégbe, s eltűnt egy szem­pillantás alatt nyomtalan.
Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbújt a hegyek mögé, s Hajnal kisasszony aranyhaja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott egy sűrű ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt feküdt, nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme, s aludt mélyen, mint a fekete föld.

Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország felé. Mondjam-e, hogy egész úton nemigen beszélgettek egyébről, csak leányukról, hogy milyen is lett hét hosszú esztendő alatt? Vajon nem hűlt-e el tőlük? S hátha úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza sem akar jönni? Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint megvigaszta­lódtak, s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne szakadjon, egyszerre csak ott voltak az Arany-folyó partján. De volt-e öröm odaát, szép Tündérországban? A király­kisasszony éppen ott labdázott a túlsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek pedig ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy szappanbuborékokat fújt a levegőbe, s egyszerre csak úgy lecsapta a csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a királykisasszonynak:
– Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király virágos hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony, jönnek a szüleid!
Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a hajó elébe. Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve jelentette a tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött a királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstül, mindenestül, összekiabálta a szolgálóleányokat; egyiket erre, másikat arra szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.
De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm! Sírt örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé csudálni a királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán valamennyien kiörvendezték magukat, még föl sem mentek a palotába, mondta a tündér­királynő:
– Jöjjenek, jöjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék meg a csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből!
Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szívvirágot, felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem volt a szívvirágnak. Három kicsi nebáncsvirág volt a helyén. Hajnalban nyílt ki mind a három.
– Megszabadította valaki a Bűbájost! – kiáltott magánkívül a tündérkirálynő, s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki körülötte lábatlankodott.
– Megmenekült – sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező szívvirágot.
Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a palota lépcsőjén, de aztán lassanként megvigasztalódtak, jókedvre derültek, mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer virág rajta. A királykisasszony, hogy megvigasztalja Retket, aki elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s megígérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek, elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot járt, hogy valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.
Nosza, a tündérfiúk s -lányok is kedvet kaptak a táncra, a muzsikásokat felrendelték a palo­tába, szólt a zene, ropták a táncot, lett nagy hejehuja, dínomdánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jókedve, s szüntelen bujdosott az elméje: „Ó, istenem, istenem, vajon hová tűnhetett a csudafáról az a csudálatos szemű, értem síró csúnya Bűbájos?”