Benedek Elek: A csudafa
6. fejezet
Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán halványan
szűrődött be a reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély
álmából, körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s
hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Újra meg újra körülnézett a szobában,
szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy karosszék, amelyben előző este
ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó, ablak becsukva, s olyan mélységes mély
csend a szobában, hogy Szikra valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak
félelmet, hanem nagy éhséget is érzett, de hiába dugta bele az orrát a
tégelyekbe meg a fazekakba, sehol sem talált ennivalót.
Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán
több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy sereg
fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy mi volt a
többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy émelygett, hogy
valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a kemence padkájára, s már a
körmét rágcsálta nagy kínjában, amikor egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott
kívülről, aztán egyszerre csak nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó, és
belépett azon a Nagy Bűbájos, s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű
kutya.
– No, te aprólék – mennydörögte a Nagy Bűbájos
hangja, ám a hangjában nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára –, kinyitottad-e a pislogódat?
Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy
Bűbájostól, megszokta arcának a rútságát, hangjának a mennydörgését, most is
jókedvűen, bátran pattant fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen
meghajtotta magát, s azt mondta:
– Adjon isten jó reggelt, Nagy Bűbájos!
Kinyitottam bizony a pislogómat, de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a
nagy csendességben.
– Köszönd, hogy jókedvemben találtál, te aprólék –
mondta a Nagy Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe –, mert bizony mondom, nem lett volna időd a
félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket meg azokat a fazekakat?
Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos
mutatott, s pisze orrocskáját elfintorította.
– Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak
közé, csudás kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az
ágyadból?
– Úgy? – komorodott el egy kissé a Nagy Bűbájos. –
Úgy látszik, belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te!
– Ó, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nekem, de töltött
káposztára fájt a fogam, s azt hittem, találok valamelyikben. Haj, keservesen
csalódtam!
A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan
mosolygott, aztán belenyúlt feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros,
ropogós cipót húzott ki, meg egy akkora gombolyag túrót, mint egy jó nagy
labda.
– No, aprólék, egyél – biztatta jóságosan a Nagy
Bűbájos.
Hiszen nem kellett valami erősen biztatni
Szikrát, mert zöldet-vöröset látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen,
egykettőre asztal mellé telepedett, s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt
cipó, nincs cipó, volt túró, nincs túró.
– Ó, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek –
mondta Szikra, amikor már hűlt helye volt cipónak is, túrónak is –, megfeledkeztem rólad, s lágy kenyeret is,
túrót is elettem előled.
– Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te – vigyorodott
el a Nagy Bűbájos arca –, azt hiszed,
hogy én effélével élek? A te gazdád ember fia, annak holmi cipó meg túró is jó,
s jó a szolgájának is: de a Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes
parazsat eszik, s kígyóbőrből sajtolt bort iszik reá.
Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra,
a kígyóbőrből sajtolt borra pedig elfintorította a pisze orrát.
– Márpedig én – mondta alázatosan Szikra – inkább
eszem kenyeret s túrót, s iszom utána friss forrásvizet. Így élek én, amióta az
eszemet bírom.
– Tudom, fiam, tudom – mondta jóságosan a Nagy
Bűbájos –, hiszen azért hagytalak
magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én. Nem akartalak a
magam ételére-italára fogni tégedet.
Azzal kihúzott a zsebéből egy mázas korsót,
letette az asztalra.
– Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.
Szikra jót húzott a korsóból, illedelmesen
megköszönte Nagy Bűbájosnak a jóságát, aztán kíváncsian nézett föl rá, s várta,
hogy mit határozott az ő gazdája dolgában.
A Nagy Bűbájos most felállt, és a kemencéhez
lépett, a tüzet eloltotta, a falról leakasztott egy durva szövésű kék
köpenyeget, a kamrából kihozta a varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő
tányérszemű kutyához lépett. Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő
vastag szemhéjai mint valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres
szájából két hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten
nyúltak végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sújtotta a
kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte a szemét,
de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott: a tányérszemű
kutya eltűnt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag hengergett a földön.
A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe dugta, aztán mintha az egész
dologban nem lett volna semmi csudálatos, Szikra felé fordult, és azt mondta:
– Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a
nagy útra, de mit csináljak veled, te aprólék, te?
Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi
kedve sem volt arra, hogy ő is gombolyaggá vagy ki tudja, mivé változzon.
Mélyen meghajolt a Nagy Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá.
– Ó, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a
saját bőrömben. Még igen kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem
bő, éppen énhozzám illő. Aztán ha meghagysz a bőrömben, s magaddal viszel,
mennyi mindent láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Ó,
engedd meg, Nagy Bűbájos, hogy a zsebedbe bújjak. Esküszöm az én kedves gazdám
életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem pisszenek.
A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán
vállat vont.
– Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a
zsebembe, de aztán a te bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a
zsebkendőmet keresem, kirántlak, és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak
bújj a zsebembe, s induljunk, mert telik-múlik az idő, márpedig nagy út áll
előttünk.
Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de
mielőtt belebújt volna, alázatosan megkérdezte:
– Ne haragudj a kérdésemért, ó, Nagy Bűbájos, de
szeretném tudni, hová s merre viszel.
– Hallod-e – ráncolta össze a homlokát a Nagy
Bűbájos –, ha már most elkezded a
kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak. – De amikor látta Szikra megszeppent
arcát, jóságosan hozzátette:
– A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az
egyetlen, aki megszabadíthatja a te gazdádat.
Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy
Bűbájos zsebébe, amely olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem
látszott ki belőle. Bizony nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert
temérdek mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne.
Bezzeg szúrták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig tűrte,
egykettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos eloltotta a
tüzet, és gondosan bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt Szikra jó nagy
lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán, s mindjárt ki is könyökölt
rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát hiába vágott magának ablakot, mert
amint a Nagy Bűbájos kilépett az ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy
fejszével lehetett volna vágni. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez
az út ebben a rettenetes sötétségben, egykettőre kint voltak a Sárga-sziklán,
amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában aludt.
Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár megígérte a Nagy
Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy csudálkozásában összecsapta a
tenyerét, s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:
– Ó, Nagy Bűbájos, mindent tudó mester, hogyan
lehetséges az, hogy tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, sőt
mindenfelé sarjadzik, zöldell a fű?
Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott,
hogy egész teste táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán amikor
jól kikacagta magát, azt mondta:
– Rég volt az a tegnap, te aprólék, amikor te
énhozzám jöttél. Nem háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a
tavasz, mert a Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át
alszik, s alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No meg aztán egyéb
sem kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te
fecsegésedet-locsogásodat.
Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek,
ismét sötétség borult Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette
a durva kék köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb
emelkednek, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült
Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste szinte
lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyúlt a zsebébe, s
amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével meghasított egy
felettük nyargaló felhőt, s annak a vizét föléje csurgatta. No, éppen ideje
volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos zsebe, mint ahogy füstölgött volt
a sas tolla, amikor Szikra annak a hátán fölrepült a Sárga-szikla tetejére. Hát
csak csurgott, csurgott az eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott,
de ő csak az ő kedves gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával.
Sokáig, igen sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg
is szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos
egyszerre csak hirtelen-váratlan megállt, s a vaksötétségből egyszerre olyan
világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a maga csinálta
ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s ím, ott voltak a
ragyogó napfényben tündöklő tenger partján.
– No, te aprólék – szólalt meg a Nagy Bűbájos –, nem égetted-e ki a zsebemet?
Szikra jókedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon.
– Kiégetni éppen nem égettem, ó, Nagy Bűbájos, de
bizony, bizony, kicsi híja volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S
már-már mind azon sóhajtoztam, hogy soha-soha nem fogom látni az én drága jó
gazdámat, ő sem engem.
– No, ne félj – mondta a Nagy Bűbájos –, most olyan helyre megyünk, ahol nem gyúlsz
meg.
– Hová, hová, ó, Nagy Bűbájos?
– A tenger fenekére, te aprólék, te! De jól
vigyázz, hogy ki ne sodorjon a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem
kereslek, ha megszakad is a gazdád szíve utánad.
Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán
felsóhajtott:
– Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére
érünk? Sokszor megkóstolom én a tenger vizét.
– Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s
várj, amíg visszajövök.
– Ne, ne haragudj rám, ó, Nagy Bűbájos – kérlelte
Szikra –, de hát nemcsak a nevem Szikra,
az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet sohasem szerettem? Hogy a víztől
mindig reszkettem?
– Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből,
locsogásból, hunyd be a szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól
belekapaszkodj a zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.
Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy
összehúzódott a zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a
tengerbe. Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy
csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy Bűbájos
zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a kezét, hogy azzal
is belekapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím, egyszerre csak nagyot
zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát – volt víz, nincs víz, volt
tenger, nincs tenger –, ott feküdt a
földön, mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.
– No, aprólék, itt volnék a „fazék” fenekén, még
annál is lejjebb. (Egyszerűen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert.) Sok
víz kortyog-e a gyomrocskádban?
Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak
törülte arcáról a csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:
– Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy
kis fazék víztől.
– No, a nyelvednek semmi baja sem esett – mondta
Nagy Bűbájos –, pedig nem ártott volna,
ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a fazekacskában. Itt ugyan soha többet
meg nem találnád, s nem locsognál-fecsegnél olyan sokat.
Egy kicsit sütkéreztek a napon, amíg
mindkettejüknek megszáradt a ruhájuk, aztán Szikra ismét visszatelepedett a
Nagy Bűbájos zsebébe, a Nagy Bűbájos pedig elővette a varázsvesszejét,
rásújtott egy sziklára, amely magasan emelkedett ki a többi szikla közül. Szikra
kinézett az ő ablakán, s jól látta, amint a szikla lassan megmozdult, a
helyéből kifordult, s Nagy Bűbájos ott áll egy gyémántajtó előtt. Egy kicsit
gondolkozott a Nagy Bűbájos, aztán alig hallható hangon mormolta e bűbájos
szavakat:
– Nyílj ki, nyílj ki, gyémántajtó, ereszd be Nagy
Bűbájost a Föld Szelleméhez!
Aztán csak rásuhintott varázsvesszejével, nagyot
csikordult a gyémántajtó, egyszeribe kinyílt. Nagy Bűbájos belépett, s az ajtó
nyomban bedöndült utána. Hosszú, végtelen hosszú sziklafolyosón mentek
keresztül, de ezek a sziklák tiszta csupa gyémántsziklák voltak, s úgy világítottak,
mintha ezer ablak lett volna vágva a szikla oldalába. A folyosó végén
aranyajtóhoz értek, ott is elmormogta a varázsszavakat Nagy Bűbájos:
– Nyílj ki, nyílj ki, aranyajtó, engedd be a Nagy
Bűbájost a Föld Szelleméhez!
Rásuhintott erre a varázsvesszejével, kinyílt
egyszeribe az aranyajtó is, s amint belépett a Nagy Bűbájos, bedöndült utána.
Ismét egy igen-igen hosszú folyosón mentek végig, de itt már nem volt olyan nagy
világosság, mert színarany volt mind a szikla, amelyek közt elhaladtak. Ennek a
folyosónak a végén ezüstajtó állott, s mint a két első, úgy nyílt ki ez is.
Ezüstsziklák közt haladtak végig, s ennek a végén
vaskapuhoz értek, amely olyan nagy volt, hogy ha háromakkora Nagy Bűbájos, mint
amekkora, meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban szörnyű nagy
sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost, kitátotta rettentő nagy
száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra vissza is kapta nagy hirtelen a
fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy Bűbájosnak még a szempillája sem rebbent
meg. Varázsvesszejével csak megérintette a kutyát, az nyomban meglapult,
nyöszörgött, vinnyogott, farkát behúzta, s félreoldalgott a kapu mellől. Nagy
Bűbájos ismét elmormogta a varázsszavakat, s szörnyű nagy csikordulással nyílt
ki az ajtó. Amint ez a kapu is bedöndült utánuk, volt mit lásson Szikra, aki
most nekibátorodott, és kinézett az ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak
szerteszéjjel, összevissza a kis fekete manók, törpék, tengeri sellők,
vízitündérek, bámulták a Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett
köpenyeget, húzgálták övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára úgy, hogy
az óriás Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egy ideig csak nézte, nézte,
mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok mint lábatlankodnak
körülötte, Szikra is az ablakán keresztül fel-felfricskázta, akit csak elért a
kezével, de végre is csak úgy tudott megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy
istenesen megrázta magát, s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a
furcsa apróságok. Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy rá ne
lépjen valamelyikre, amíg elébb-elébb lépdegélt.
A vaskapu kristályüveg terembe nyílt, beragyogott
oldalán a nap, s amerre lépett a Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág és
gyümölcs hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos kacagással játszadoztak
köztük, s dobálták egymást aranyalmával, aranykörtével, aranydióval s
aranymogyoróval. Bezzeg hogy jó szívvel kiugrott volna Szikra a Nagy Bűbájos
zsebéből, hogy játszadozzon velük, s lakmározzon a sok minden jóból, de a Nagy
Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre, mígnem egy selyemkárpithoz
ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy terembe jutottak, ahol nagy lánggal
égett a tűz. A tűz mellett egy nagy-nagy öblös karosszék állott üresen, a Nagy
Bűbájos e szék elé lépett, varázsvesszejét maga körül megforgatta, s ezt
mondotta:
– Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura,
parancsolója, Bűbájosok ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a
levegőégből, akárhol vagy, halld meg hívásomat!
Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre
megrendült az üvegterem, magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos
köpönyegébe burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s ím, halljatok
csudát, ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt a föld, sűrű, fekete
füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül halványan tünedeztek elő egy óriás
alak körvonalai. Még a vér is megfagyott Szikra ereiben, amikor a Nagy Bűbájos
hangjánál százszorta erősebb hang dördült végig a sziklafalak között:
– Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos?
Mit gondolsz, ki s mi vagyok én, a Föld Szelleme, hogy nagy munkámban akárki
megzavarhat?!
– Ó, Föld Szelleme – hajolt meg mélyen a Nagy
Bűbájos –, jól ismerem én a te nagy
hatalmadat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz minket, Bűbájosokat.
– Hogyne gyűlölnélek – vágott a Nagy Bűbájos
szavába a Föld Szelleme –, amikor
belekontárkodtok az én munkámba. Többet akartok tudni nálam. Ím, ezt még megbocsátom,
de azt soha meg nem bocsátom nektek, hogy hét esztendővel ennek előtte,
holdtöltekor elraboltátok tőlem legkedvesebb kutyámat, a Mindentudót.
– Ó, hatalmas Föld Szelleme, elismerem, hogy van
okod a gyűlöletre, de nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a csudafát
Tündérországban, s most neveled a másikat Mirkó király országában. Ahol pedig
ezek a fák felnőnek, ott vége a mi hatalmunknak.
Hej, akkorát kacagott most a Föld Szelleme, hogy
csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra két kézzel kapaszkodott
belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne repüljön onnét.
– Hát ezt jól eltaláltam, ugye, Nagy Bűbájos? Nem
is nyugszom meg addig, amíg annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien nem
húzódtok Bűbájosországba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok, ahogy nektek
jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek; mondd el szaporán, hogy
miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jókedvedből jöttél ide.
– Azért jöttem – mondta a Nagy Bűbájos –, mert vissza akarom adni neked a te Mindentudó
kutyádat, hadd legyen vége köztünk az örökös háborúskodásnak.
– Úgy? Visszaadod? – kacagott hangosan a Föld
Szelleme. – Aztán mi kéne érte?
A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan
lett virággá Bűbájos a csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg
őt, s ennek fejében visszaszerzi a kutyáját.
Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre
aztán megszólalt:
– Hát jó, teljesítem a kérésedet, mert Mindentudó
kutyám ezer Bűbájosnál is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért
ajándékoztam meg Tündérországot a csudafával, hogy megmenekedjen tőletek. De
nyisd ki a füledet, s hallgass ide: ha még egyszer valamelyitek a lábát
Tündérországba beteszi, hozzám ugyan hiába jöttök, kisujjamat se mozdítom
azért, aki odamerészkedik.
– Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden
szavad parancs nekem, s parancs az összes Bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan,
mert ha sok időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a szerencsétlen ember
fiát, a szabadulásból nem sok haszna lesz.
– És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? – kérdezte
a Föld Szelleme.
Mondta Nagy Bűbájos ünnepélyesen:
– Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az
ember fia, melletted fog sündörögni, ugrándozni Mindentudó is.
Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan
mondták, a Nagy Bűbájos maga körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével
együtt eltűntek a föld hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta
Szikra, hogy ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy
még az ujja hegyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is,
Nagy Bűbájos is, ím, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa előtt.
Holdas éjszaka volt, a telihold megvilágította a
csudafát, s most tán még szebb volt, ragyogóbb, szemkápráztatóbb, mint nappal.
És csend volt, mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett
méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a csudafához, s
mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a fa egyik ágára.
Szegény szívvirág még most is könnyezett.
– Nézd, nézd, Föld Szelleme – mondta Nagy
Bűbájos, s rámutatott a szívvirágra –, ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza
kellene változtatnod.
Fölemelte most mind a két kezét a Föld Szelleme,
s mondta halkan, alig hallhatóan:
Ragyogj, ragyogj,
holdvilág
hullj le, hullj le, szívvirág!
Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a
szívvirágot nézték, az meg lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott,
s egyszerre csak lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte,
nézte a Föld Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és
suttogta:
– Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál!
Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén
leejtette a földre, s ím, halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga
valóságában, csillogó-villogó szemével csodálkozva nézett körül, a Nagy
Bűbájoshoz szaladt, térdét átölelte, s mondta nagy boldogan:
– Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a
csudafától megszabadíts engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?
– Ne nekem köszönd ezt, fiam – mondta Nagy
Bűbájos –, hanem köszönd a Föld
Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap, ha ő
kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.
Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az
szóhoz sem engedte jutni, rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:
– Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jó
szívvel tettem. Add vissza a kutyámat, Nagy Bűbájos! Aztán minél messzebb
inaljatok innen, mert bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a
csudafa, soha, míg a világ, meg nem szabadul innen.
A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának
kétszer, kivette a zsebéből a szürke gombolyagot, rásuhintott
varázsvesszejével, s egyszeriben ott állt előttük a tányérszemű kutya.
No de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még
nem látott, amilyent a tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját
megpillantotta. Nyalta, nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen
jókedvében majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól
kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy eltűnt a
levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.
Bezzeg a Bűbájosok sem tátották el a szájukat;
amint eltűnt a Föld Szelleme, szaladva szaladtak az Arany-folyó partjára, ott
fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban már az
Arany-folyónak a túlsó partján voltak. Ideje is volt, mert a csudafán már
lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld Szelleme eltűnt, az ágak is
nyújtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra, hogy magukhoz emeljék a két
Bűbájost. Ezek azonban ekkor már felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai
csak egyszer kondultak össze, mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán
letelepedtek, mert ott már semmitől sem kellett tartani. Bezzeg hogy itt Szikra
is kipattant a zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe
dobálta, csak úgy csengett erdő-mező, amint dalolta:
Kicsi nekem ez a ház,
kirúgom az oldalát, hopp!
Kicsi nekem ez a csűr,
kirepülök, mint a fürj, hopp!
A Bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra
nagy jókedvét, de aztán lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a
nagy tánctól úgy nekitüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.
– Hát most hová-merre, édes fiam? – kérdezte a
Nagy Bűbájos a kis Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy,
ahogy történt.
– Én most itt maradok, ó, Nagy Bűbájos, mert
éppen most van letelőben a hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is
akkorára nő a csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a
király s a királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az aranyiskátulya,
ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a Csengővisszhangnak a
gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot, hátha magamhoz tudom
csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt, mielőtt hazaérne.
– Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok és
nagy szenvedésből? – csóválta fejét a Nagy Bűbájos. – Még mindig nem tudsz
lemondani arról a lányról, aki véresre sújtotta az arcodat?
Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan
mondta:
– Ó, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép
királykisasszony válthat meg a varázslattól, és én addig küzdök érte, míg vagy
enyém lesz, vagy a küzdésbe belepusztulok.
Nemigen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak,
de még annyira sem tetszett Szikrának, aki elszontyolodva ült gazdája lábánál.
– No, ezért kínlódhatánk – duzzogott Szikra. – Alig
mentettük ki egyik bajból, fut belé a másikba.
A Nagy Bűbájos azonban jobban ismerte Bűbájost,
semhogy megpróbálta volna lebeszélni. Felállt, és búcsúzkodni kezdett:
– Világosodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal
járni nem szeretek, csak éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba
kerülnél, szalaszd hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.
Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra
fejére barackot nyomott a Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett,
beburkolózott kék köpenyegébe, s a hold világa mellett eltűnt a Nagy Bűbájos.
– No, Szikra fiam – szólalt most meg Bűbájos –, derekasan viselted magadat, dicsérem az
eszedet, de most aztán egykettő perdülj haza, rendet csinálj a házban, kertben,
hogy amikor hazamegyek, mint a fényes nap, minden úgy ragyogjon.
– Ó, hát én nem maradhatok veled? – pityeredett
el Szikra.
– Nem, fiam, nem maradhatsz – mondta nagy
komolyan Bűbájos –, mert én most nemigen
leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is árulhatnál, s még
nagyobb bajba kerülnék. Hanem hogy sokat ne kelljen fáradoznod, ihol,
beleduglak a felhőbe, abban szépen hazarepülhetsz.
– Jaj de jó, jaj de jó – örvendezett a kis bohó –,
repülni repültem eleget a Nagy Bűbájos
zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még sohasem repültem!
Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó
felhőt, Szikrát belécsongolyította, varázsvesszejével megsuhintotta. A felhő
lassan felemelkedett a magas levegőégbe, s eltűnt egy szempillantás alatt
nyomtalan.
Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbújt a hegyek
mögé, s Hajnal kisasszony aranyhaja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott
egy sűrű ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt
feküdt, nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme, s aludt mélyen,
mint a fekete föld.
Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország felé.
Mondjam-e, hogy egész úton nemigen beszélgettek egyébről, csak leányukról, hogy
milyen is lett hét hosszú esztendő alatt? Vajon nem hűlt-e el tőlük? S hátha
úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza sem akar jönni? Ilyenkor egy
kicsit elszontyolodtak, aztán megint megvigasztalódtak, s mert nincs az a
hosszú út, amelynek egyszer vége ne szakadjon, egyszerre csak ott voltak az
Arany-folyó partján. De volt-e öröm odaát, szép Tündérországban? A királykisasszony
éppen ott labdázott a túlsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló
Retek pedig ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy
szappanbuborékokat fújt a levegőbe, s egyszerre csak úgy lecsapta a csuporkát,
hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a királykisasszonynak:
– Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé
Mirkó király virágos hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép
királykisasszony, jönnek a szüleid!
Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind
ahányan voltak a hajó elébe. Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve
jelentette a tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött
a királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstül, mindenestül, összekiabálta
a szolgálóleányokat; egyiket erre, másikat arra szalasztotta, aztán beszaladtak
a belső leányok, öltöztették a királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt
aranyos hintaján.
De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy
volt az öröm! Sírt örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé
csudálni a királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer,
de hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán valamennyien
kiörvendezték magukat, még föl sem mentek a palotába, mondta a tündérkirálynő:
– Jöjjenek, jöjjenek, édes komámuram,
komámasszony, nézzék meg a csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom
ellenségéből!
Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a
tündérkirálynő a szívvirágot, felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott
híre-pora sem volt a szívvirágnak. Három kicsi nebáncsvirág volt a helyén.
Hajnalban nyílt ki mind a három.
– Megszabadította valaki a Bűbájost! – kiáltott
magánkívül a tündérkirálynő, s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket,
aki körülötte lábatlankodott.
– Megmenekült – sóhajtott halkan a
királykisasszony, de a lelke elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a
szüntelen könnyező szívvirágot.
Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel
a társaság a palota lépcsőjén, de aztán lassanként megvigasztalódtak, jókedvre
derültek, mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer
virág rajta. A királykisasszony, hogy megvigasztalja Retket, aki
elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s megígérte, hogy
hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek, elfelejtette a pofont, s ebéd
után olyan ugribugri táncot járt, hogy valamennyien a hasukat fogták a nagy
kacagásban.
Nosza, a tündérfiúk s -lányok is kedvet kaptak a
táncra, a muzsikásokat felrendelték a palotába, szólt a zene, ropták a táncot,
lett nagy hejehuja, dínomdánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott
is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jókedve, s szüntelen
bujdosott az elméje: „Ó, istenem, istenem, vajon hová tűnhetett a csudafáról az
a csudálatos szemű, értem síró csúnya Bűbájos?”