Benedek Elek: A csudafa
8. fejezet
Vége jó, minden jó
Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene,
közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt
el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik
ajtónálló.
– Felséges királyom – jelentette az ajtónálló –, itt van Mézkirály egész kíséretével,
bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?
Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen
nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon.
– Vezesd be – szólt végre Mirkó király, s intett a
jelenvoltaknak, hogy maradjanak csendben; aztán felkelt az asztal mellől, s
elébe lépett Mézkirálynak.
Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy
hetykén, kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Mézkirály!
Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csak úgy dülöngött alatta, de úgy
látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a vendégsereg
fölött.
Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva
nézte Mézkirályt, aki először az öreg királyi pár előtt, azután a
királykisasszony előtt hajolt meg, s mézédes hangján mondta, amint következik:
– Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném,
bocsánatot kérek tőled is, szép királykisasszony, hogy ilyen késő éjszaka
jöttem el üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi
érdemem, hogy oly nagyra nőtt s olyan szép a csudafa.
A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja
válaszoljon, hozzászaladt, édesen-kedvesen biccentett a fejével, s azt mondta:
– Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves
Mézkirály, hiszen ez a csudafa hozta meg az én boldogságomat.
– Lám, lám, halljátok – mondta a Mézkirály, s büszkén
pillantott a vendégseregre –, a
királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is mindannyian, hogy nálam
nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz Bűbájos körmei közül.
De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott,
hanem mosolygott az egész vendégsereg. Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy
rengett a palota belé.
Mézkirály azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a vendégek
meg a királykisasszony is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak,
s folytatta a beszédét, amint következik:
– Most is azért siettem ide, szép királykisasszony,
nehogy az a gonosz Bűbájos még egyszer próbáljon valamit, s elrabolja tőlem az
én gyönyörű szép menyasszonyomat.
Hiszen éppen eleget hallott Bűbájos. Türtőztette magát
eddig, mert az öreg király integetett neki, de most hirtelen felállt,
Mézkirályhoz lépett, vállára ütött, hogy az egyszeriben eleresztette a
királykisasszony kezét.
– Elég volt a locsogásból, te potrohos, te végighas
Mézkirály! Hát azt hiszed, elég néhány hordó méz a világ legszebb leányának a
kezéért? Eltakarodj innét, mert bűbájos szavamra mondom, hogy ha még egy
pillanatig itt maradsz, békaként fogsz itt kuruttyolni!
Alig hangzott el Bűbájos fenyegetése, a Mézkirály
kíséretében levő méhek iszkoltak kifelé, még a sánta Bölcsek Bölcse is
elfeledte sántaságát, szaladt, mintha szemét vették volna, iszkolt kifelé
Mézkirály is, s egy szempillantás múlva bedöndült az ajtó utána. Hej, volt
kacagás, hogy csakúgy zengett belé a palota, aztán tovább folyt a hejehuja,
dínomdánom, de Bűbájos egyszerre csak felállt, s azt mondta:
– Énnekem most búcsúznom kell, felséges királyom és
királynőm, búcsúznom kell, szép menyasszonyom, nincs mit tennem, el kell mennem
haza, az én házikómba, hogy rendbe hozzam szépen, meg se lássa az én feleségem,
hogy ott valaha Bűbájos lakott. Eljövök érted, szép menyasszonyom, s ott
mondjuk el egymásnak a holtomiglan s holtodiglant.
Mély csend követte Bűbájos szavait, könnyhullatással
búcsúztak el Bűbájos s a királykisasszony, aztán lement Bűbájos a palota
udvarára, ott elővette varázsvesszejét, intett a felette szálló felhőnek, hogy
szálljon le hozzá, de halljatok csudát, összevissza szálldogáltak a fellegek, s
egyetlenegy felhő sem szállott le, hogy Bűbájos belegomolyodjon, s benne
hazaszálljon.
„Úgy látszik, megszűnt a varázserőm – mondta magában
Bűbájos –, no de sebaj.” Azzal elsietett
az istállóba, ott kiválasztotta a legszebb aranyszőrű paripát, felpattant rá,
elvágtatott a rengeteg erdő felé.
Aranyszőke haja csak úgy lobogott a szélben, arca,
szeme mosolygott a boldogságtól, mert szüntelen a királykisasszonyra gondolt,
lelke az ő lelkével társalkodott, s bár szokatlan volt neki a nagy út, amelyet
felhőbe gomolyodva néhány szempillantás alatt tett meg máskor, nem törődött az
út hosszúságával, mert egész úton arról a szép tavaszról gondolkozott, amikor
övé lesz a világ legszebb leánya.
Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett,
messziről mosolygott feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe,
egy nekiserdült fickólegény seperte ott a havat.
– Hóha, hó – kiabált rá a legényke, s fenyegetően
rázta feléje a seprűt –, hogy mert az úr
így berontani Bűbájos kertjébe?!
Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért
megcsendesítette a paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.
– Talán bizony te vagy a ház gazdája? – kérdezte
Bűbájos.
– Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga – felelt
hetykén a legény, aztán körülvizsgálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet
lehet, de bizony nem ismert reá.
– Látod, barátom – mondta Bűbájos –, ha régen laknál itt, ismerned kéne engem, mert
a régi gazdáddal jó barátságban voltam.
– Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza,
mindjárt szálljon le a lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert
éppen ezen az áldott szent napon akartam utána indulni.
Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte
az istállóba, aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, istenem, minő változás!
Alig ismert a házikóra Bűbájos. A kuvik helyett tengelice énekelt a kalickában,
mint amikor apjával s anyjával lakott itt. A varázskemence helyén búbos
kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázslótégelyek és -kancsók helyén
szép virágos edények, kristálytiszta poharak sorakoztak a pohárszéken és az
asztalon. Minden olyan szép, minden olyan kedves volt, hogy Bűbájos nem találta
helyét végtelen nagy boldogságában.
– Nos, nos, uram – türelmetlenkedett a legény –, mondd el gyorsan, mit tudsz a gazdámról!
De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani
addig semmit, amíg próbára nem teszi a legényt.
– Mindent elmondok, fiam – ült le közben Bűbájos –, elébb azonban azt szeretném tudni, mi lett
azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide visszaküldött, amikor megszabadult
Tündérországból.
Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos
előtt, s mondá:
– Hogy mi történt azzal a kis fiúcskával? Hát én
bizony megsütöttem, megettem, itt van bent a belemben!
– Hallod-e, te legényke, az isten istenem ne legyen,
ha te valamikor réges-régen nem Szikra voltál!
– Nohát, ezt eltaláltad – kacagott Szikra –, mert tetőtől talpig az vagyok, úgy nézz reám!
De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?
– Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább
azt mondd el nekem szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled! Hogy abból a
pöttöm legényből ilyen helyre legény lett!
Leült most a legény Bűbájos lábához, és elkezdte a
történetét:
– Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda
történt velem s ezzel a házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként
megmagyarázni nem tudom. Éppen karácsony szombatján történt, hogy egyszerre
csak megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek
ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész világ
elfeketedett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt hallottam,
mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán magamhoz tértem,
csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár bekacagott az ablakon,
csak úgy táncolt a varázskemence helyén álló búbos kemencén. Aztán amikor
felkeltem a földről, mert ijedtemben bizony hasra vágódtam, hát hallj csudát,
uram, nem kellett felnyúlnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyúltam hozzá.
Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát, uram teremtőm, volt Szikra,
nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép barnapirosra
változott. Hej, hogy örültem, édes jó istenem! Majd kiszöktem a bőrömből, mert
addig sokat bucsálódtam amiatt, hogy olyan apró, „tedd el, s elé se vedd” legényke
vagyok. S most egyszerre hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.
– Hát bizony, ami igaz, igaz – mondta Bűbájos –, olyan dali szép legény lett belőled, hogy
ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt mondom hát neked, hagyd itt ezt
a házat, gyere velem, légy az én szolgám!
Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös
lett, mint annak előtte, a szörnyű haragtól.
Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme csak úgy
szikrázott, amint kiabálta:
– Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért?
Mit gondol énrólam? Fel is út, le is út!
Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csak úgy csengett a
ház belé. Ölelte-csókolta Szikrát.
– Ó, te édes, hűséges fiam, te! – áradozott Bűbájos. –
Sohasem felejtem el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el, s most is, amikor azt
sem tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme
váltott meg a varázslattól, de tenélküled a csudafától soha meg nem szabadulok.
Ámult-bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig
a gazdáját, nem akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes jó gazdája.
Ide-oda táncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos,
hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán lecsendesedett
Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött haza: rendbe kell hozni
tavaszig a házat, mert akkor idehozza ám a szép királykisasszonyt.
De most már igazán nem lehetett bírni Szikrával, a
feje tetejére állt, s háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban
erős kopogás hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s
kikiáltott:
– Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?
Válasz helyett hirtelen kinyílt az ajtó, s mit
gondoltok, ki lépett be rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig
mosolyogva. Hej, volt öröm! Bűbájos is, Szikra is alig bírt az örömével. Azt
sem tudták, hová ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött
azzal, hogy hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé, s mondta
halkan, csendesen:
– Búcsúzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s búcsúzz el te
is mindentől, ami eddig hozzám kötött, mert íme, teljesült a kívánságod,
egészen földi ember lettél.
Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s
szomorúan mondta:
– Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris
elvesztette varázserejét, mert hiába legyintettem vele a fölöttem keringő
felhők felé, egy sem szállt le közülük, hogy hazahozzon. A varázstudományomat
sem sajnálom, mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép
királykisasszony szívét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, ó, nagy mesterem, hogy
téged többé nem láthatlak, és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.
A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét,
s azt mondta:
– Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz
soha többé engem, de én láttatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok
hozzád, hogy lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsút vennék
tőled, olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó
királynak, s nincs egyetlenegy királynak e földkerekén.
Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével
lezárta Szikrának is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő
meg felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül, s közben halkan ezt
mormogta:
– Kis manók, kis és nagy Bűbájosok, bölcsek és
varázslók, mind ahányan vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, földi
ember és hegyi tündér fiának palotát építsetek!
Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal,
pápaszemes varázslókkal, Bűbájosokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy
Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal, s mire az
első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszűrődött a rengeteg erdőbe, hatalmas
nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt volt az ablaka, ajtaja,
arany a födele, s volt a palotától messze ezüstistálló, ezüstistállóban száz
meg száz ezüst– és aranyszőrű paripa. Amikor mindennel készen voltak a
varázslók és Bűbájosok, a Nagy Bűbájos a tenyerét ismét szép gyengén rátette
Bűbájos és Szikra szemére, s azok azt sem tudták, mit szóljanak a nagy
csudálkozástól: káprázott a szemük a szertelen ragyogástól, csak szüntelen
dörzsölték a szemüket, nem akartak hinni, azt hitték, álom, amit látnak. Végre
nagy nehezen magához tért Bűbájos.
– Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már
tavaszodik! Hej, de sokáig aludtunk ezen az aranypádimentumon!
– No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg – kacagott
Szikra, aztán karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról szobára. Reggel
kezdték a sétát, estig mindig mentek, s mégsem tudták végigjárni, annyi szoba
volt a palotában.
No de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak.
Kiválasztotta a legszebb paripát, s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál
is sebesebben vágtatott el Mirkó király palotájába. Hát éppen ideje volt, mert
a csudafának már kinyílt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes pompájában, s
a királykisasszony már kisírta mind a két szemét, napok óta a torony ablakából
leste-várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem csinált egyebet, folyton leste
egy másik torony ablakából Bűbájost, egyszer aztán lelkendezve szaladt a
királykisasszonyhoz:
– Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép
királykisasszony! Vége legyen a sírásodnak!
Hiszen vége is lett, hogyne lett volna. Nosza,
mindjárt munkának látott az udvar népe, gyönyörűen feldíszítették a kertet,
hogy a csudafa aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg hogy meghívták a
tündérkirálynőt az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a
Mézkirály meghívójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem
volt ott a vendégek között.
Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a
holtomiglant és holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából
felszállt egy csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje
fölött, aztán lassan, csendesen eltűnt a fellegek között. Bűbájos hosszan,
sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül, hogy a
Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár képében, hogy
láthassa őt esküvője napján.
Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott
voltam, egyet nagyot táncoltam, aztán hazaszaladtam, hogy nektek ezt a mesét
elmondjam.
Slots at Harrah's Casino | Jackson County, MS - JTM Hub
VálaszTörlésHarrah's Casino 부천 출장마사지 locations, 의왕 출장안마 rates, amenities: expert Jackson County research, only at 광양 출장안마 Hotel and 전라북도 출장안마 Travel 평택 출장샵 Index.