Régen
történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre
tették a meleget.
Az
volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a
tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt
akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett
diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna
be az ajtón.
No,
hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor
is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta
fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki
egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak
hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
-
Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
-
Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a
száraz faágak.
-
Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek,
madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
-
Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy
borsózott bele az emberek háta.
-
Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!
No,
hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a
sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon
hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő
ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
-
Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az
emberek.
Soha
gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint
abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
-
Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.
Bizony
nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy
szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen
elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő,
hideg szelek nem kergették el a madarakat.
-
Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet.
Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.
Nem
is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már
meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott
lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt
hallani.
Lesült
a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt
éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
-
Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.
Bezzeg
az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett
földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott
barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem
takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta,
szárazság megölte a drága vetőmagot.
-
Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve
tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.
De
nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a
telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak
az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni
Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
-
Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!
Tél
apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az
emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy
emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint
azelőtt volt.
Pedig
ugye, kár?
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése