Benedek Elek: A csudafa
7. fejezet
Csengővisszhang
Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a
dínomdánom a tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a
királyné eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy
észre se vették. Mindennap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek volna ide.
Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király, isten tudja,
micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a feleségéhez:
– No, feleség, azt gondolom, elég volt a
dínomdánomból, készülődjünk, s menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég
hosszú ideig volt idegen országban.
– Bizony, bizony – mondotta a királyné is –, ideje, hogy útra keljünk – s mindjárt magához
is rendelte a belső leányokat meg az inasokat, a padlásról lehordatta azt a
rengeteg sok ládát, amibe ennek előtte hét esztendővel idehozták a leánya sok
drága holmiját, és nagy serényen nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott
a tündérkirálynő, amikor a készülődést észrevette! Hogyisne szomorodott volna
el, amikor hét esztendő leforgásán úgy megszerette a királykisasszonyt, mintha
szívéről szakadt édesleánya lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer
majd eljönnek érette, hazaviszik a szülei, s isten tudja, látja-e többé vagy
sem. De hiába reménykedett, hiába bucsálódott szegény, semmiképpen sem tudta
ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk alatt, féltek,
hogy egykettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz után rájuk szakad a tél,
s hogy mennek majd haza téli időben? Mit tehetett a tündérkirálynő, ő is maga
elé rendelte a tündérkisasszonyokat, sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos,
ezüstös szekrényeket, s rengeteg ládát töltetett meg mindenféle drágakövekkel.
Volt ott annyi drágakő, hogy tizenkét királykisasszonyt is férjhez adhattak
volna vele.
A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték
át az Arany-folyó túlsó partjára, ott szekerekre rakták, s amikor minden a
túlsó partra került, útnak indult a király s a királyné is, a királykisasszony
is, gyalog sétáltak le a folyó partjára, ott búcsúztak el a tündérkirálynőtől
keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő úgy elereszkedett a sok
sírástól, hogy három tündérleány vette fel a karjára, úgy vitte vissza a
palotába. Sírt Retek is, de csak egyik szeme sírt, a másik kacagott, mert a
királykisasszony beváltotta ígéretét, szép gyöngén kézen fogta, úgy lépegetett
vele apja s anyja után a virágos hajóra. Már az Arany-folyó közepén voltak, s
még akkor is integettek fehér selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok,
visszaintegetett a királykisasszony is, de még Retek is előhúzta zsebéből
vérveres zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a tündérkisasszonyok felé,
bizony beléfordult volna a folyóba, ha a kabátja szélénél fogvást vissza nem
rántja a királykisasszony. Amint kikötöttek a hajóval, mindjárt el is
helyezkedtek a hintókban. Az első hintóban ült a király s a királyné, mögöttük
a királykisasszony Retekkel egy hintóban, a többi hintóban a fő-fő miniszter, a
hopmester s mindenféle nagy urak meg a belső leányok. Hintók előtt s hintók
mögött egy-egy regiment katona, így indult hazafelé a rengeteg nagy erdőn
keresztül hét ország ura, Mirkó király.
Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve
mindenütt settenkedett Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép
királykisasszonyról. Hetek óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-nappal
szakadatlan, mikor halad erre kíséretével a király. Most aztán, hogy végre
látta útra kelni a királyt, látta egész bizonyossággal, hogy viszik haza a
királykisasszonyt, nem érzett éhséget, sem szomjúságot, nem érzett fáradtságot,
futva futott, lépést tartott a hintókkal, természetesen vigyázva, hogy ő lásson
mindent, de őt ne lássa senki.
Teltek-múltak a napok, egyszer aztán Bűbájos
észrevette, hogy amikor útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették
körül Retket, a királykisasszony pedig mélyen elgondolkozva sétált az erdő
sűrűje felé. Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen előszedte az
aranyiskátulyát, kivette belőle a pillangó hímporát, két ujja között
megdörzsölte, s abban a szempillantásban gyönyörűséges, csudaszép pillangó lett
belőle. Arany volt a szárnya, s a szeme most is úgy fénylett, mintha valóságos
alakjában lett volna – ragyogott, csillogott. Kapta-fogta magát, s a
királykisasszony elé röppent. Hej, uram teremtőm, mit nem művelt a csudaszép
pillangó! Le-leröppent a királykisasszony lába mellé, aztán ismét felröppent,
aranyos szárnyával meg-meglegyintette, cirókálta-morókálta a királykisasszony
arcát. Le-leröppent a vállára is, de csak egy pillanatra, s amint kezével
feléje kapott a királykisasszony, menten továbbröppent. Aztán egyszerre csak
nem repdesett a királykisasszony körül, hanem szállt virágról virágra, szemmel
láthatóan csalta, csalogatta a királykisasszonyt, mind beljebb és beljebb az
erdőbe. A királykisasszony pedig esze nélkül szaladt utána, nem törődve, hogy
haját, ruháját itt is, ott is megtépték a bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten
szaladt a csudaszép pillangó után, mindegyre utánakapott, amint virágra
leszállt, de haj, hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép
pillangó, továbbröppent, s jó messzire szállt le.
Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát
a szolgálóleányokkal, feltűnt, hogy a királykisasszony milyen régen besétált az
erdő sűrűjébe, s még mindig nem tért vissza. Nosza, megfutamodott, esze nélkül
szaladt árkon-bokron át, nézett jobbra-balra, előre-hátra, aztán egyszerre
megpillantotta a királykisasszonyt, amint szélsebesen szaladt a pillangó után.
A királykisasszony nem vette észre, hogy Retek szalad utána, ám észrevette
Bűbájos, s bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes szemmel nézett fel a
királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy ott áll mellette Retek,
haragosan szólt rá:
– Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt
csaptál, s ezzel elriasztottad ezt a csudaszép pillangót, amikor már szinte a
kezemben volt. Miattad repült fel arra a fára!
Retek felnézett a vadalmafára, s amint
megpillantotta a pillangót, reszketni kezdett egész testében, akár a
nyárfalevél.
– Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? – kérdezte
a királykisasszony.
Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni
Retek, némán mutatott a pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a
vadalmafára, nézte, nézte, sokáig nézte a pillangót, s ím, látta, hogy a
szeméből lassan hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint nemrégen hulltak a
szívvirágból. És csak most tűnt fel a királykisasszonynak, hogy a pillangó
szeme kivilágra olyan, amilyen volt a szívvirágé.
Retek most nem habozott tovább, megfogta a
királykisasszony kezét, erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett,
futva futottak, de a királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra vissza,
vajon a pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a vadalmafa felett, s le
nem vette a szemét a királykisasszonyról. Olyan halovány volt a
királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz visszaérkezett, hogy a király
s a királyné rémülten kérdezték, mi baja esett.
– Egy pillangót kergettem az erdőben, édes
szüleim – sietett válaszolni, nehogy Retek megelőzze –, s pillangókergetés közben egy kígyó kerengett
elébem, attól ijedtem meg.
Sem a király, sem a királyné nem firtatta tovább
a dolgot, aztán ismét felkerekedtek, a királykisasszony beült a hintajába,
Retek melléje, s amint elindult a hintó, kérdezte a királykisasszony:
– Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan
lehetett annak a pillangónak olyan szeme, mint Bűbájosnak?
Reteknek a nagy ijedségtől úgy kocogott a foga,
hogy sokáig szólni sem tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát, s mondta:
– Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen
Bűbájosé, hogy az a pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utol nem érlek
téged, szép királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az életben.
Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt,
pillangószárnyait összedörzsölte, s igazi képében szállt le a vadalmafáról.
Kezét ökölbe szorította, úgy vágott bele a levegőégbe, s bizony, ha találja ez
az ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak halálával hal meg az. Ez a valaki
pedig senki más nem volt, mint Retek őkigyelme.
A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos
is törtetett át a sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem
ivott, nem törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad magára a
királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított a királykisasszony
mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel ott feküdt a sátra előtt, s
szegény Bűbájos már harmadnapja meg sem pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor
azután mit gondolt, mit nem, elővette az aranyiskátulyát, kivette belőle a
madártollat, csak rálehelt, s abban a szempillantásban csudaszép aranyszárnyú
madár lett belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó,
messzire világító.
Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a
hegyek mögül előmosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony
kocsijának az ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott
volna le a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a királykisasszony szép
lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az ablakon, s valósággal elbűvölten
hallgatta az aranyszárnyú madár énekét. Retek azonban nem ébredt fel, hangosan
hortyogott, nem látta az aranyszárnyú madarat, s azt sem látta, amikor a kocsi
ablakáról felröppent, s csalta, csalogatta csudaszép énekével a
királykisasszonyt. A lovak lassan mentek, mendegéltek a hajnali szürkületben,
a kocsisok meg az inasok is bóbiskoltak a bakon, kapta-fogta magát hát a
királykisasszony, szép csendesen kinyitotta a hintó ajtaját, lelépett a földre,
s gyorsan megfutamodott az aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen
sötét volt, de az aranyszárnyú madár újra meg újra dalba kezdett, s a
királykisasszony nem tudott ellenállni, botorkálva, tapogatózva is ment a
csudaszép ének után. Nem vette észre, s gondolom, ha észrevette volna, akkor
sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa víz lett a harmatos fűben,
aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok ágai.
Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is
beragyogtak a nap sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte,
hogy még mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül, hiába
kereste a királykisasszonyt, csak a hűlt helye maradt a hintóban; volt
királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten ugrott ki a hintó ajtaján, esze
nélkül rohant az erdő sűrűjébe, törtetett árkon-bokron át, aztán egyszerre
megpillantotta a királykisasszonyt, ott állt egy berkenyefa alatt, s ennek a
berkenyefának felső ágán ringatózott az aranyszárnyú madár.
– Ó, jaj, jaj, lelkem királykisasszony – jajveszékelt
Retek –, mit csinált megint, mit
csinált?! – S hirtelen megragadta a királykisasszony karját.
– Nézd, nézd ezt a csudaszép madarat – mutatott
fel a berkenyefára a királykisasszony, mit sem törődve Retek jajveszékelésével,
s észre sem véve, hogy karját megragadta. – Látod, látod, tőled ijedt meg,
éppen, mint a pillangó, miattad repült fel ez is a fa tetejére!
Retek felnézett a berkenyefa tetejére, nézte,
nézte a madarat, aztán egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a
nyárfalevél.
– Mitől reszketsz, mitől félsz? – kérdezte a
királykisasszony.
– Hát nem látod – suttogta Retek –, hogy ez is a Bűbájos? Nézd csak a szemét!
A királykisasszony felnézett a fára, s ím, látta,
hogy abból a ragyogó, abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek,
mint folytak egykor a szívvirágból, s mint ahogy folytak a pillangó szeméből.
– Ó, szegény madár – sóhajtott fel a
királykisasszony –, hát te nem sajnálod?
Nézd, hogy hull a könnye!
De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem
ahogy csak gyenge erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a
hintók még mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig álmosan
bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.
Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony,
maga elé bámult, isten tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott, s aztán
egyszerre csak megeredt a könny égszínkék szeméből.
– Ó, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom
– vigasztalta Retek –, örvendj, hogy
visszahoztalak, mert bizony soha többet nem látott volna a te öreg édesapád s
édesanyád. Ígérd meg, szép királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem
madár, sem pillangó, sem semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony mondom
néked, hogy a Bűbájos még angyallá is tud változni, csakhogy téged megkaparinthasson.
A királykisasszony szót sem szólt, szemét
behunyta, úgy tett, mintha álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos.
Nem is jött szemére egész nap álom, szüntelen az aranyszárnyú madarat látta,
amint hull a könnye, bizony őérette, senki másért.
Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával
vonszolta a királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára, s szeme
haragos tűzzel lángolt Retek után, amíg csak eltűntek szeme elől; aztán esze
nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák között éhesen,
szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király is megállt kíséretével,
hogy szállást veressen éjszakára.
Egykettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok
meg a szolgálóleányok az erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból jó
puha ágyat vetettek a királynak, a királynénak meg a királykisasszonynak; Retek
pedig a sátor elé feküdt, így őrizte a királykisasszonyt. Szép lassan csend
borult a völgyre, a sátrak fölé, álomba szenderült a király, a királyné, az
egész kíséret, egyes-egyedül a királykisasszony szemére nem jött álom.
Bűbájos észrevétlenül törtetett át a fák s a
bokrok sűrűjén, segítőtársává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé
bújt, s Bűbájos úgy lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek
sem vette észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a
fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg fejében ez a
gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan lecsüggesztette.
– Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit
érek vele, ha erőszakkal rabolom el, és ő nem szeret engem?
Elővette az aranyiskátulyát, kivette belőle a
három gyöngyszemet, feldobta jó magasan a levegőbe, s abban a pillanatban olyan
lett, mint az igazi Csengő visszhang. Rőt haja aranyszőke lett, csak úgy
lobogott, csak a szeme, a csillogó-villogó, messze világító szeme maradt a
régi. Nagy hirtelen föllebbent a sátor előtt egy szikla tetejére, s kacagósan
csengő hangon dalolt bele a levegőbe:
Aludjatok, aludjatok,
ne tudjátok, hogy itt vagyok,
de te ébredj, ó, szép leány,
kék szemeddel tekints reám!
ne tudjátok, hogy itt vagyok,
de te ébredj, ó, szép leány,
kék szemeddel tekints reám!
Aludt mindenki, senki sem ébredt fel, a
királykisasszony pedig csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek
függönyei között bepislogott a hold fénye.
Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves
hangján:
Gyere, gyere, király
szép leánya,
elviszlek a Csudák barlangjába,
mutatok ott néked oly csodákat,
emberi szem ilyet még nem látott.
elviszlek a Csudák barlangjába,
mutatok ott néked oly csodákat,
emberi szem ilyet még nem látott.
A csudaszép hang körülzengett a völgyet szegő
hegyek és sziklák között, s tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen
csudálatos visszhangot nem hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a
sátorban, szerette volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a Csudák
barlangjába. Gyorsan felhúzta pici lábára aranypapucsát, s zajtalan kilépett a sátor
ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett, megdöbbent, mert eszébe jutott, hogy mit
mondott neki Retek, már-már vissza akart húzódni, de abban a pillanatban ismét
megszólalt Csengővisszhang:
Ne félj tőlem, ó, szép
leány,
jer, ó, jer a hangom nyomán!
jer, ó, jer a hangom nyomán!
Tízszeresen csendült vissza megint a
gyönyörűséges szép hang, s a királykisasszony most már se látott, se hallott,
nem törődött Retekkel, átlépett rajta, futva futott a szikla felé. Ott állt
Bűbájos Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér bokrokba
kapaszkodva kúszott fel a királykisasszony Csengővisszhang felé, de mire
odaért, Csengővisszhang továbblebbent, ezüstös hangjával szüntelen tovább és
tovább csalogatta a királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt a csudaszépen
csengő hang után.
Nagy sietségében mind a két aranypapucsát elveszítette, s
olyan hangos csattanással hulltak vissza a papucsok a szikla aljába, hogy Retek
egyszeribe felriadt, körülnézett, aztán óvatosan félrehúzta a sátor függönyajtaját,
s isten csudája, hogy szörnyet nem halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hűlt
helye a királykisasszonynak.
Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt
a szikla felé, ahonnan újra csudaszép dal szállt le a völgybe:
Siess, siess, jer
velem,
szeretlek téged végtelen!
szeretlek téged végtelen!
Tízszeresen verődött vissza Csengővisszhang
csodaszépen csengő hangja, s szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a
sok hang közül melyiket követi a királykisasszony, amikor egyszerre csak a hold
fényében megpillantotta az aranypapucsokat. Most már tudta, merre tűnt el a
királykisasszony. Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült; a fagyos sziklakövek
testét véresre sebezték, egykettőre fent volt a szikla tetején, s ím, csakugyan
ott lebegett nem messze tőle Csengő visszhang képében Bűbájos, s futott
csalogató hangja után a királykisasszony. Retek most tölcsért csinált a két
kezéből, úgy kiáltott a királykisasszony után:
– Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony!
Nem látod-e, hogy Bűbájos után futsz?
De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná
tette Retek taplós hangját, s dalolta, oly szépen dalolta:
Ihol a barlang, szép
leány,
siess, siess hangom nyomán!
siess, siess hangom nyomán!
Meg is futamodott újra a királykisasszony, de
kicsi kis lábát véresre sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg
aztán Retek utolérte, kezét megragadta, s a távolról visszaintegető Bűbájosra
mutatott:
– Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál
a szavamra, s harmadszor is elcsalt a Bűbájos!
A királykisasszony hallotta is, nem is Retek
szavait, mert újra felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:
Ó, jer velem, ó, jer
velem,
ne légy hozzám könyörtelen!
ne légy hozzám könyörtelen!
De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel
nem volt tréfás kedvében, a királykisasszonyt szépen leültette a földre, az
aranypapucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta; mint egy zerge, úgy szökdécselt
le a meredek sziklán, s egy-két szempillantás múlva a sátorban tette le a
királykisasszonyt.
Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye,
vagy nem, de most úgy hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált,
amit csak tudott, s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép
királykisasszony, aki őt feloldja a varázslat alól – elragadja tőle a taplós
fejű Retek. Sokáig ott ült a szikla tetején, s mint szélben a fellegek, úgy
kergették fejében egymást a gondolatok, aztán egyszerre csak elmosolyodott,
elszállt a szikláról a völgybe, beveszett az erdő sűrűjébe, s ment, mendegélt
egy irányba.
Nagy jókedvvel kelt útra a király és a kísérete,
mert már csak háromnapi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A
katonák, a kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy csengett az erdő.
„Hát csak kacagjatok – mormogta magában Bűbájos –,
ne legyen Bűbájos a nevem, ha nem lesz
sírás a kacagásból!”
Hát csak haladt a király kísérete nagy jókedvvel,
ment, mendegélt Bűbájos is, most már jókedvűen. A nap mind feljebb-feljebb
szállt, egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre, sugaraival
csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a kocsisokat, de egyéb is
történt. Egyszerre csak az a két fullajtár, amelyik jó előre lovagolt,
csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz értek, nem tudták, merre kanyarodjanak:
jobbra-e, balra-e? Az út is, az erdő is s minden, amit láttak, idegennek
tetszett, soha de soha nem látták.
– Hé, bátya – szólalt meg a fiatalabbik fullajtár
–, mondja meg kend, ha tudja: jobbra
vagy balra kanyarodjunk-e?
Megvakarta a fejét az idősebbik fullajtár,
gondolkozott, hümgetett, csóválta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta.
– No, fiam – szólalt meg az öreg fullajtár –, sok országot-világot bejártam, de így még sohasem
jártam. Úgy látszik, meggyengült a szemem Tündérországban, mert szégyen, nem
szégyen, bizony nem tudom, hogy hol járunk.
Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve
visszakocogtak a király hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy
megváltozott az erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most
vesztik el az utat, amikor azt hitte, hogy három nap múlva otthon lesznek.
Hátraparancsolta a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött előre, de
csakhamar azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza, mert hiába keresték a
régi, jó ismerős utat, nem találták azt sehol.
De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent
minden lélek. Mit csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este, s
még mindig ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek
éjszakára. Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt szomorú, mert
mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a csodás változásán, annál
tisztábban és világosabban rajzolódott lelki szeme elé az a réges-régi
történet, amikor Bűbájos elvarázsolta az erdőt, s nála nélkül soha, de soha ki
nem vergelődött volna belőle.
Bizonyosan most is ő varázsolta el, s
kétségbeesetten gondolt arra, hogy itt éri a tél őket, s nyomorultan pusztulnak
el. Ám azért reggel megint csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az
egyik útnak találomra, s közben a fullajtárok jobbra-balra elszéledtek,
keresték az igazi utat, de mindig csak azzal a szomorú jelentéssel tértek
vissza: nem találják, sehol sem találják. Az erdő fái is mások, nem a régiek.
Így bolyongtak nap nap után, szüntelen keresve s
nem találva az igazi utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind
ismeretlenebb és ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a felesége már
sem éltek, sem haltak, a nagy fáradtságtól meg a rettenetes aggodalomtól vége
volt a jókedvnek, nem csengett az erdő a katonák, az inasok, a belső leányok
kacagásától. Még a mindig tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a kacagás.
– Mi lesz velünk, mi lesz velünk – sóhajtozott
magában az öreg király –, ha itt talál a
tél? Amíg itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja levelét, virágát, s végül is
a leányunk Bűbájos kezébe kerül.
Hiszen ezt jól gondolta az öreg király, mert
éppen ezt akarta Bűbájos is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen
helyekre őket, hogy tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a
csudafa, övé lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s a népe,
olyan jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő felett, itt egy kis
tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot, mindent átvarázsolt.
Egyszerre aztán pilinkézni kezdett a hó, hosszú
fehér szakállával beköszöntött Télapó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s
mit tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a ládákból a
téli holmit előszedték, mert most már minden reményük füstbe ment, senki lélek
nem remélte, hogy tavasz előtt hazakerülnek. Nap nap után, hét hét után múlt, a
hideg napokat még hidegebbek követték, most aztán Bűbájos megelégelte a tréfát,
s merthogy nem félt már a csudafától, visszavarázsolta az erdőt olyanná,
amilyen volt. S egy reggelen örömében sírva futott az öreg fullajtár a király
színe elé:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom, örvendezzen a te szíved: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra olyan,
amilyen régen volt. Most már csakugyan nem vagyunk messze a mi országunktól.
Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül, s
nagyot kiáltott örömében:
– Nézzed, feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét!
Most már bizonyosra mondom, ha újra meg nem változik, három nap múlva otthon
leszünk!
Valóban úgy volt, ahogy az öreg fullajtár
mondotta. Most már minden lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek
mind, nevetve, dalolva kerekedtek útra, csak az öreg király komorodott el, mert
a csudafára gondolt meg a leányára, s emiatt nyugtalan volt a lelke.
Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak,
faluknak egész során mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy
ünnepséggel, nagy muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és kíséretét, mert
már azt hitte minden lélek, hogy valahol, isten tudja, hol, elpusztultak
valamennyien.
Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált
egyebet, látatlanul ott kullogott mindenütt, ahol a király és kísérete
elhaladt, s bár a rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő
sem hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt szüntelen.
Éppen karácsony estéje volt, amikor a király
kíséretével megérkezett a városba. Már messziről a palotán és kertjén csüngött
a király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen nagy
örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan emelkedett ki a
csudafa, s ím, halljatok csudát, a virágai ezer meg ezer gyertya fényénél is
erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők felé. Tele volt a kert a király
népével, amikor megérkeztek, körülállták a fát, úgy bámulták annak
csudaszépségét, vakító ragyogását. S az öreg királynak is első dolga nem az
volt, hogy fölmenjen a palotába, hanem szaladva szaladt a csudafához, boldogan
átölelte, s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a Bűbájos varázslatától.
Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig
hiába küzdött a királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak
támaszkodva, s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott állt a
csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak mit gondolt, mit
nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte magát a nagy sokaságon, s
hirtelen-váratlan a király lába elé vetette magát. Ebben a pillanatban a
csudafa szörnyű nagyot csendült, csak úgy reszkettek a virágai, mintha
kerekedett volna nagy égiháború, s mindenki rémülten nézett a térdre hullott
Bűbájosra.
– Ó, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó
király – zendült meg Bűbájos mélyen zengő hangja –, bocsáss meg nékem azért, amit cselekedtem.
Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az válthat meg a varázslattól; de
látom, hogy a csudafa ereje nagyobb az én erőmnél, mert ez a fa a boldogság és
a szeretet fája, én pedig hamissággal akartam lányodat megszerezni.
Amíg ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei
éppen úgy nyúltak, nyúladoztak feléje, mint ahogy nyúltak, nyúladoztak
Tündérországban. Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos szavaira, amikor a
királykisasszony magánkívül rohant Bűbájoshoz, karját megragadta, maga felé
rántotta, s közben irtózattal nézett a csudafa nyújtózkodó ágaira, leveleire.
– Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy
ismét! – kiáltott a királykisasszony, s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.
Bűbájos megrázkódott, s e pillanatban a csudafa
ágai és levelei is mintha ijedten húzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak
volt Bűbájos, nincs Bűbájos, eltűnt nyomtalan, s helyén ott állt a
királykisasszony előtt egy karcsú daliás szép ifjú, akinek a vállát aranyszőke
haj verte; akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó vize; az arca szép,
szeme szelíd és mosolygós.
kép forrása |
Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé,
szép gyengén megfogta a kezét, s monda, amint következik:
– Áldjon meg az isten, hétszer szép
királykisasszony, hogy megszántad a rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a
varázslat alól, amelyben gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem,
csak azért cselekedtem, hogy enyém légy, te szépséges szép leány, mert egyedül
te voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek, akinek születtem.
Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte
Bűbájost, kéz a kézben anyja s apja elé vezette, s mondta csendes szóval, amint
következik:
– Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám,
bocsássatok meg Bűbájosnak, mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé
leszek, senki másé.
Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképedés! Hát
ezért küldték a lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették,
nevelték a csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze
földön? Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé
legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a szomorúság, mert
Bűbájosnak arca, szeme oly szép volt, hogy aki látta, bizony megszerette, s
megszerette a király is, a királyné is. Most aztán sietve siettek fel a
palotába, elöl a királykisasszony Bűbájossal, csak úgy repültek, utánuk Retek
nagy morgolódással, de csak afféle tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám,
hiába őrizte a királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégiscsak a Bűbájos
felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a felesége, s nyomukban
felvonult az egész udvar népe, de még a szomszédságból is rengeteg sokan
összeverődtek. Annyian csődültek össze, hogy majd kinyomták a palota falát. A
palota hetvenhét ablakában egyszerre gyúlt ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó
fényesség borult a kertre is a csudafa ezer virágának fényétől. Boldogság
ragyogott, sugárzott ki a csudafa ezer virágából, amely még télen is büszkén,
virágosan tekintett az égre fel.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése