Benedek Elek: A Csudafa
2. fejezet
A nagy bűbájos
Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó
király palotája felett, a fekete fellegbe burkolózva, s látatlanul tűnt el a
rengeteg erdőben, ahol egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le.
Ebben a kis házikóban lakott egymagában Bűbájos, ide tért megpihenni, valahányszor
el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a
varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez.
Kert vette körül a házikót, de ebben a kertben a
virágoknak olyan színe és illata volt, amilyen színe és illata a virágnak sehol
sem volt a földkerekségén. Ezer meg ezer virág nyílt és illatozott az ő
kertjében. Ismerte valamennyit név szerint, nevükről szólítgatta őket, kényeztette-becézgette,
cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a legnagyobb
boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe ültette, s tavasszal
még színesebben, még illatosabban keltek új életre. Ezek a virágok voltak az ő
igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen: a baglyok, a kuvikok, a
varangyosok és a kígyók, akik egyetlen füttyentésére megjelentek nála, s
elmeséltek neki mindent, ami történt szerteszét a nagyvilágban.
Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a
házikó nyitott ablakában vártak rá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát,
mint most, amikor a fekete fellegből kiszállt, és felrohant a szobájába. Rőt
haja előrehullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól, s a véres
csík az arcán még véresebbnek látszott.
– Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők,
huj! Pattogjatok, szikrázzatok! – ordított magánkívül, amint belenézett a
kemence szájába, amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a királykisasszonynál járt.
S ím, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására
halk szisszenéssel beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a
vesszők, s egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.
kép forrása |
Bűbájos kis kondért tett a tűz fölé, aztán a
tégelyeihez szaladt, egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy
nagy butykosba cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta
magában:
– Ó, drága macskám, nem bosszultam meg a
halálodat, de megbosszulom, ha addig élek is. S nem kellek neked, szép
királykisasszony? Ó, ne félj, nem kérlek többet, ide jössz te. Magadtól jössz
ide!
Aztán amint csöppentgette a csöppeket a
butykosba, minden csöppentésre mondta:
– Csöpp, csöpp, csöppenj csak!
Majd a tűz felé fordult s mondta:
– Tűz, tűz, égess csak!
Amikor már százféle csöppet csöppentett a
butykosba, kihajolt az ablakon, ahol égőpiros rózsák virítottak, mindenik
rózsából leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött,
duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca most felvidultan,
boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy
bosszút álljon a királyon meg a leányán, bosszút a kandúr haláláért, bosszút a
maga szégyenéért.
Aztán amikor kész volt az ital, s erős illata
kékes színben párállott a szobában, ledűlt az ágyára, nagyot sóhajtott, s egy
pillanat múlva mély álomba merült.
A két öreg bagoly, akik százesztendősnél
idősebbek voltak, bepislogtak a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a
tégelyek közé röppentek, s szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték,
nézték, hosszan nézték, aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:
– Vajon mi baja lehet a mi szegény, jó
gazdánknak? Nézd, milyen véres az arca! Vajon hol járt, merre járt, ki bántotta
szegényt?
Mondta a másik bagoly:
– Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja,
hol járt, hiszen mindig beléje rejtőzködik, akármerre jár.
A felhő ott gomolygott a kert fái között,
meghallotta a bagoly kérdését, s leüzent egy fecskével:
– Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya
sújtotta meg az arcát aranycsapós ostorával.
– Uhu, uhu – huhogtak a baglyok haragosan –, a királykisasszony vérezte meg, akiért
éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem epekedik utána.
Hallotta ezt a kuvik, s ez meg gúnyosan,
csúfondárosan ezt kuvikolta:
Kuvik, kuvik, úgy kell neki,
király lányát mért szereti?
király lányát mért szereti?
Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első
pillantása a varázsitalra esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan
füstölgött. Két aranyüvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából
cseppentett egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos
fejfa alá temette a kandúrt. A sírjáról leszakított egy örökzöld levelet, azzal
visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá égette, és a hamut a másik
aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta az üveget, aztán szólt a tűzhöz:
– Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! – s csak úgy
szikrázott, pattogott a tűz.
Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe,
amelynek szájából vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép
csendesen felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobába, s a fehér
halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy
árasztották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó lelkét le
akarnák csendesíteni. Mintha csak hívták volna ki a virágok a kertbe:
– Jere, jere, jer közénk, itt megszűnik lelked
háborgása!
De hiába hívták, hiába csalogatták. Bűbájos ma
nem ment ki a kertbe. Nem szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a
mézet, a mérget, a harmatcseppet, amit minden este összegyűjtött varázsitalnak.
A baglyok sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek
komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat. Bűbájos jó
sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán hirtelen felugrott,
s különös munkába kezdett.
A baglyok tudvalevően mindent szeretnek tudni és
látni, hiszen azért olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték,
bámulták, hogy mit csinál a gazdájuk. Hiszen volt is, amin bámuljanak. Bűbájos
poros, mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt
letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette,
fényesítgette, illatos vízzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és
tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni akarna
benne valamit.
kép forrása |
De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét és
tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett, s
alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.
– Ó, Nagy Bűbájos – kiáltott most fel mély, zengő
hangon Bűbájos –, könyörgök néked,
jelenj meg, szállj le hozzám, segíts rajtam! Azt ígérte az én édesanyám egykor,
hogy ha majd nagy bajban leszek, csak hívnom kell téged, és segítesz rajtam.
Sohasem hívtalak, ezután sem hívlak, csak egyetlenegyszer: jer, ó, jer, te Nagy
Bűbájos!
Hosszan, sokáig nézte a tükröt, de abban most sem
látott egyebet, mint a maga rút, véres arcát, amelyet meg sem törölt, amióta a
királykisasszony rája sújtott aranycsapós ostorával. Most, hogy így szemtől
szemben állott a tükörrel, s tisztábban, élesebben látta a maga rútságát, annál
szebbnek látta képzeletben a királykisasszony szépségét. Szíve majd megszakadt
nagy keservében, ráborult a tükörre, hullott a könnye, mint a záporeső,
hullott, hullott, ráhullott a tükörre, s ím, könnyeinek záporától tiszta, világos
lett a tükör!
A tűz fénye rávilágított a tükörre, s most már
világosan látta benne a Nagy Bűbájost, akinek a képe először a tükörben jelenik
meg, aztán egyszerre csak teljes valóságban előtte állott. Hiszen rút volt
Bűbájos, de mi volt az ő rútsága a Nagy Bűbájoséhoz képest! Fél szeme
valósággal belefúródott a Bűbájos arcába, fogatlan szája szörnyen eltorzult,
amint szóra nyílt, mennydörgéshangjától megremegett a ház fala, ablaka, ajtaja,
s a baglyok és kuvikok rémülten rebbentek s bújtak el a szoba sarkába. Bűbájos
azonban bátran állta a félszemű Nagy Bűbájos nézését, mert ő most a
királykisasszonyra gondolt és a bosszúra, amely valósággal égette a szívét.
– Hívtál, hát eljöttem, fickó – mennydörgött a
Nagy Bűbájos –, de ne hidd, hogy a te
kedvedért jöttem hozzád. Jöttem, mert megígértem egykor az anyádnak, hogy
eljövök hozzád, ha olyan nagy bánatod lesz, hogy könnyeidnek záporával mosod le
a varázstükör porát. Nos, hadd hallom, mi bajod?!
A Nagy Bűbájos leült a kemence elé, s egy
varangyos békát simogatott amely ott ült a padkán, s kimeredt szemmel bámulta a
szörnyeteget. Bűbájos a földre ült, fejét a Nagy Bűbájos ölébe hajtotta, és
mondta, amint következik:
– Ó, Nagy Bűbájos, sokat kell nekem beszélnem, ha
azt akarom, hogy megismerd az én nagy bánatomat. Ismerted az édesanyámat, a
Hegyek Bűbájosát, ő sokszor mondta nekem gyermekkoromban, hogy te még akkor sem
haragudtál rá, amikor földi ember felesége lett; hogy te megvédelmezted őt a
többi Bűbájosok haragja ellen, s apámat is te hoztad ide, ebbe a kis házba,
ahol születtem, és azóta is élek. Apámra alig emlékszem, s bár anyám nem
mondta, mégis tudom, hogy miattam ment vissza az emberek közé. Amikor
megszülettem, a legszebb gyermek voltam, aranyszőke hajú, égszínkék szemű,
mosolygós arcú, mindenkit szerettem, s engem is szeretett mindenki, aki egyszer
is csak látott. Világosan emlékszem, hogy gyermekkoromban mázas cserepekbe
ültette édesanyám a rózsákat, s oly szépen, oly édesen dalolt reggelente,
amikor a rózsákat öntözte. A kemencepadkán nem fekete kandúr, hanem cicácska
dorombolt, bele-belenyalt az ételembe, és én nem bántam, de még biztattam:
egyél, cicácskám, egyél! A kalitkában tengelic fütyölt, kuvikot látni se
láttam, csak ezt a két baglyot, de azok is a jegenyefán huhogtak éjjelente.
kép forrása |
Történt egyszer, hogy anyám elment apámmal a
városba, mert igen-igen vágyakozott megismerni az ottani világot. Hisz jól
tudod, hogy anyám egész ifjúságát a hegyek közt töltötte, s apám, aki mint
eltévedt vadász bukkant rá egy hegy tetején, sokat beszélt neki az emberekről,
a városról, a ragyogó szép ruhákról, a csillogó-villogó ékszerekről, amiket ő
sohasem látott. Addig kérte s olyan szépen kérte apámat, hogy elvitte a
városba, engem azonban itthagytak egyedül, s bár sírtam utánuk gyermekmódra, de
félni nem féltem a nagy magányosságban, hiszen még sohasem bántott senki, s nem
tudtam, mi a félelem. Már akkor is végtelenül szerettem a virágokat és az
állatokat, s megtanultam édesanyámtól, hogyan kell beszélni velük. Leültem hát
egy rózsabokor alá, s vígan beszélgettem egy vérvörös rózsával meg egy gyönyörű
rózsabogárral. Egyszerre csak, amint a rózsával meg a rózsabogárral
beszélgettem, az egyik bagoly, amelyik most itt ül a kalitka tetején, lerepült
a jegenyefa tetejéről, szemét mereven rám szegezte, s mondá:
„Uhu, huhu, kis Bűbájos, bújj el, bújj el, mert
jön a Bűbájosok királya!”
Kérdeztem én: „Miért bújjak el? Nem félek én
tőle!”
„Uhu, uhu, bizony csak félj, kis Bűbájos, mert
haragszik az anyádra.”
„Az anyámra? – kérdeztem én. – Az én édes jó
anyámra? Ugyan mért haragszik rája?”
„Uhu, huhu, azért haragszik rá, mert földi
embernek lett a felesége.”
Nem tudtam, mit szóljak erre, nem értettem a
bagoly beszédét, hisz én nem tudtam, honnan tudtam volna, hogy tündér volt az
anyám, földi ember az apám. Nem bújtam el, nyugodtan játszottam tovább az
aranyos rózsabogárral, s csak akkor szöktem fel ültömből, amikor az ég
hirtelen-váratlan elsötétedett, a föld megrendült, s egy szörnyű, rút óriás
állott előttem.
Mosolygásra torzult a Nagy Bűbájos fogatlan
szája, megsimogatta Bűbájos fejét, s kérdezte:
– Ugye, ez még nálamnál is rútabb volt?
– Ó, ne is kérdezd, Nagy Bűbájos, mert ennek a
rútságát emberi szó ki nem tudja mondani. Pedig még most is úgy látom, mintha
előttem állana. A virágok nyomban lehorgasztották fejüket, a csigák rémülten
húzódtak vissza házukba. A tűz magasan lángolt a kemencében, de az én kedves,
fehér cicuskám nem heverészett, nem dorombolt már a padkán, helyén egy szörnyű
nagy fekete kandúr nyújtózkodott, s görbítette a hátát felém. A tengelic édes
füttye elnémult, s helyét a kuvik huhogása foglalta el. És most merőn rám
nézett a Bűbájosok királya, érthetetlen szavakat mormogott magában,
varázspálcájával megérintett, s azt mondta:
„Halljad ítéletemet, földi ember fattya! Anyád
tilalmam ellenére földi ember felesége lett, minket Bűbájosokat hűtlenül
elhagyott, s én ezért megbüntetem őt a legnagyobb büntetéssel: téged, aki a
szívéről szakadtál le, elrútítalak, az emberektől elvadítalak, hogy soha
örömed, soha nyugalmad ne légyen!”
Ezt mondván nagyot kacagott, de úgy kacagott,
hogy megreszkettem belé. Nemcsak én reszkettem meg, hanem megreszketett a föld
is. Aztán gyászfeketébe borult az ég, rettentő nagy, sűrű füstgomoly
kerekedett, s ebben a füstgomolyban eltűnt a szörnyeteg. Rémüldözve bújtam meg
a rózsabokor mögött, amelynek virágai csak lassanként kezdtek újra nyiladozni.
A madarak is félve repdestek a fák között, s félve hunyta le a szemét az öreg
bagoly is. Sokáig nem tudtam, mi történik velem, de éreztem, nem az vagyok, aki
voltam. Amikor egy kissé magamhoz tértem, végigszaladtam a kerten, aztán fel a
szobába, ahol talpig érő tükör volt az egyik falon. Amint elrohantam a tükör
mellett, teljesen idegen, szörnyen rút arc vigyorgott felém. Rémülten fordultam
vissza. Első pillanatban azt hittem, hogy talán hazajöttek anyámék, s valami
csodaszörnyet hoztak magukkal; de haj, senki sem volt rajtam kívül a szobában,
egyes-egyedül álltam a tükör előtt, és sokáig meg sem tudtam mozdulni, mintha
földbe gyökeredzett volna a lábam. Földbe gyökereztette a rútságom. Ó, szép, göndör,
aranyhajam, hová lettél, sírtam hangosan, amikor a helyén rőt, tüskés hajszálak
meredtek ég felé. És a szemem, amely olyan tiszta volt, mint a kék tó vize,
most félelmetesen ragyogott, mint a karbunkulus. Hát te, szép gyermekarcom,
hová lettél? Rútabb lett az elképzelhető rútnál, és én magamtól megiszonyodva
fordítottam hátat a tükörnek, s zokogva szaladtam ki a házból.
kép forrása |
Ebben a pillanatban léptek be anyámék a kapun.
Sietve, lelkendezve jöttek haza, mert anyám megbánta már, hogy kikívánkozott az
emberek közé. Megbánta, mert amikor a hegyek között hazafelé tartottak, a
szellők suttogásából, a források csobogásából megsejtette, hogy távollétük
alatt engem valami nagy baj ért. Magánkívül lökte be a kaput, rohanva rohant a
házba föl; a fekete kandúr fejemen keresztül szökött elébe, s undorító
hízelkedéssel dörzsölődött hozzá. Arcomat eltakarva, sírva szaladtam édesanyám
felé, aztán apám is hozzánk rohant, kezemet lefejtették arcomról, s rémülten
meredt mindkettejük tekintete rúttá varázsolt arcomba.
Mondjam-e, hogy a vidámság eltűnt a szép kis
erdei házból? Az én édes jó anyám nem dalolt többet; apám irtózott rútságomtól,
s bár tudom, hogy majd megszakadt a szíve, egyszer, amikor azt hitte, hogy nem
hallom, mit beszélnek, így szólt anyámhoz:
„Hallgass meg, én jó, én szép feleségem!
Elmegyek, mert el kell mennem. Elmegyek, mert én hoztam rád a Bűbájosok
királyának haragját. Visszamegyek az emberek közé, mert így talán sikerül
levetned az átkot magadról és gyermekünkről. Talán megengesztelődik a Bűbájosok
királya, ha többé nem találkozunk az életben.”
Azt én nem tudom, de nem is akarom tudni, mi
következett ezután. Azt hittem, mindkettejük szíve megszakad a válás
pillanatában, és az én szívem nem fog megszakadni soha, ha akkor meg nem
szakadott. Elég annyit mondanom, hogy azon a napon, amikor apám elment örökre,
anyám aranyszőke haja hófehérré lett, s mosolyogni többet sohasem láttam.
Amikor közeledni érezte a halálát, búcsú nélkül eltűnt, visszament a Hegyek
Bűbájosaihoz, akik testvérei voltak, mielőtt az apám felesége lett, de a
testvérei sem ismertek rá. Ezek mind ifjak, szépek maradtak, hiszen sohasem
hagyták el a hegyeket, földi ember nem is közeledhetett hozzájuk; de bezzeg
megismerte a Bűbájosok királya, aki varázstükréből messziről látta, hogy anyám
elindult hozzá. Szegény jó anyám kínos-keservesen vánszorgott fel a hegy
tetejére, hiszen nem volt már Bűbájos, aki semmi fáradságot sem érez. Mire a
hegy tetejére ért, lábát véresre sebezték a kövek, fehér haját összevissza
borzolta a szél, ruhája rongyokban foszlott utána.
kép forrása |
Gúnyos kacagással fogadta a Bűbájosok királya,
amikor térdre omlott előtte anyám.
„Úgy, hát mégis eljöttél, te büszke asszony? Vége
a bűbájosságodnak: volt szép fiad, nincs szép fiad, rútak rútja lett belőle.
Elhagyott az urad, akiért testvéreidhez hűtlen lettél. Nos, mit akarsz? Mit
akarhatsz tőlem?”
Szegény jó anyám zokogva térdelt a király előtt,
alig hallhatóan tördelte e szavakat:
„Tudom, tudom, hogy vétkeztem, ó, király.
Vétkeztem a Bűbájosok törvénye ellen. De ha vétkeztem, meg is bűnhődtem érte,
szánj meg, ó, király, ne büntess tovább! A szüntelen búsulástól fél lábam a
koporsóban van, maholnap meghalok, de a sírban sem lelek nyugalmat, ha a fiamat
a te átkodtól meg nem szabadítom.”
„Úgy? Hát nem tetszik neked a kis Bűbájos – gúnyolódott
a király. – Szebb volt az az emberizink, aki az urad képét viselte? Hát tudd
meg, te hűtelen, amit egyszer kimondott a Bűbájosok királya, azt soha, de soha
nem másíthatja meg.”
Hiába esdekelt, hiába könyörgött anyám, a
királynak nem volt több szava hozzá. Amikor aztán vérző lábbal,
összerongyolódott ruhában, zilált hajjal hazatért, tudtam, ha nem is mondta,
hogy hol járt, s azt is, hogy hiába járt. Később el is mondta nékem, így, ahogy
én most elmondtam néked, ó, hatalmas Nagy Bűbájos. Nem sokáig élt ezután az én
szegény, szomorú anyám, de mielőtt meghalt, ezt a tükröt adta nekem, s azt
mondta: „Ha olyan nagy bajba jutsz, hogy nem tudsz segíteni magadon, eljön
hívásodra a Nagy Bűbájos, és segít rajtad a te nagy bajodban”.
– Hát csakugyan olyan nagy bajban vagy, fiam? – kérdezte
a Nagy Bűbájos jóságos hangon.
– Nagy, de még milyen nagy bajban vagyok!
Halálosan szeretem Mirkó király leányát, mert érzem, hogy az ő szerelme
feloldana a varázslat alól, és ismét emberré lehetnék, mint voltam azelőtt.
– Úgy? – csodálkozott a Nagy Bűbájos. – Halálosan
szereted Mirkó király leányát? Hát akkor miért nem hozod ide? Hiszen ha jól
hallottam, te érted a mi mesterségünket.
– Ott voltam ma is – mondta Bűbájos –, el akartam hozni, de nézd ezt a véres csíkot
az arcomon: ő sújtotta rám aranycsapós ostorával. Látva láttam, mennyire
iszonyodik tőlem, a rútak rútjától, s kezem erőtlenül lehanyatlott, képtelen
voltam elrabolni őt.
A Nagy Bűbájos elkomorodva nézett Bűbájos szomorú
arcára, s azt mondta:
– Lám, lám, hiába Bűbájos a te neved, ember,
földi ember volt az apád, s ez meglátszik rajtad. Az a Bűbájos, aki annyit tud,
mint te, és mégsem meri elvenni, amiért a szíve vágyakozik, hiába fordul
segítségért a másik Bűbájoshoz.
Azzal felállt a Nagy Bűbájos, elvette az
asztalról azt a két aranyüveget, amelyet csak az előbb töltött meg
varázsitallal Bűbájos. Mindkét üvegből kihúzta az aranydugót, egy-egy csöppet
csöppentett a kezére mind a kettőből, s fogatlan szája mosolyra torzult.
– Úgy látom, érted a mesterségedet, fiam. Ha jól
emlékszem, az egyik üveg a királynak szól, akire, ugye, erősen haragszol a
kandúrod miatt? Ha ebből csak egy csöppet is iszik, bűbájos szavamra mondom,
olyan fekete kandúr lesz belőle, hogy még a macskák királya sem veszi észre az
ő egykori emberi és királyi voltát.
Mosoly futott végig Bűbájos szomorú arcán, amikor
az üveget elvette a Nagy Bűbájostól, és újra bedugta, aztán így szólt:
– Igazad van, Nagy Bűbájos, te minden
varázsitalnak ismerője, ez az ital valóban a királynak készült. Most már csak
valamiképpen el kell juttatnom hozzá. Hát a másikon mit látsz?
Nagy Bűbájos most a másik üvegbe nézett, s fejét
csóválta.
– A véres arcodért akarsz bosszút állani, ugye, a
királykisasszonyon? Azt akarod, hogy ő is a rútak rútja legyen, tehozzád
hasonlatos, akinek csak te adhatod vissza a szépségét?
Bűbájos lehajtotta a fejét, arca elsötétedett,
komoran nézett maga elé, s azt mondta halkan, alig hallhatóan:
– Megütött, rútak rútjának nevezett, véres
könnyet hullattam érte, s bosszút állok rajta, ha addig élek is. Való igaz,
hogy ezt a varázsitalt jól elkészítettem, de hogy hogyan juttassam el hozzá s a
királyhoz is az övét, erre kérem a te tanácsodat, ó, Nagy Bűbájos. Úgy őrzik a
király palotáját, hogy a magam képében közelükbe nem juthatok, azt meg jól
tudod, hogy mi másokat el tudunk varázsolni, magunk formáján azonban
változtatni nem tudunk. Azért hívtalak hát ide, Nagy Bűbájos, hogy taníts meg
arra, miként lehetek akármilyen madárrá, akármilyen állattá, de még arra is,
miként lehetek visszhanggá? Így bejuthatnék a palotába, a többi aztán az én
dolgom.
A Nagy Bűbájos mély gondolatokba merülten nézett
maga elé hosszan, sokáig. Aztán végre megszólalt, s mondta, amint következik:
– Az anyád kedvéért ezt is megteszem, fiam, bár
nem hiszem, hogy túljárnál Mirkó király eszén. Kedves komája ő a
tündérkirálynőnek, márpedig ez többet tud nálad is, nálam is, de még az összes
Bűbájosoknál is.
– Mindegy – mondta Bűbájos –, ha még annyit tud is a tündérkirálynő, csak
taníts meg engem arra, amire kértelek, s meglásd, nem telik el ez az esztendő,
itt lesz a királykisasszony ebben a házikóban, s fekete kandúr képében itt lesz
Mirkó király is.
Most már a Nagy Bűbájos nem szólt semmit, csak
odament a szoba közepén álló varázstükörhöz, azt jó erősen megdörzsölte, aztán
halkan, alig hallhatóan belemondta:
– Halljad, halljad, madarak királya! Halljad,
halljad, pillangók királynője! Halljad, halljad, Csengővisszhang! Jertek,
jertek, én hívlak, a Nagy Bűbájos, senki más!
Egyszerre csak nagy surrogás-burrogás támadt a
levegőégben, aztán Nagy Bűbájos kihajolt az ablakon, mindkét kezét hívogatóan
tárta kifelé, s ím, egyszerre berepült az ablakon egy vén sasmadár, fejét
alázatosan a Nagy Bűbájos kezére hajtotta, úgy tetszett, meg is csókolta.
– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!
– Most csak pihenj, madarak királya – mondta a
Nagy Bűbájos –, mert más vendéget is
várok.
S már ki is terjesztette mind a két karját az
ablakon, s a következő pillanatban belibegett rajta egy aranyszárnyú pillangó,
leszállott a nagy Bűbájos vállára, s ez is mondta:
– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!
Bűbájos most előlépett a szoba sötétjéből, szépen
meghajtotta magát a csodálatos vendégek előtt, a Nagy Bűbájos pedig ismét az
ablak felé fordult, mert halk, csöndes suhanást hallott, és csakugyan
megérkezett a harmadik, az utolsó vendég is, mégpedig habfehér ruhában, fiatal
leány képében szállott le a magas levegőégből. Beröppent az ablakon, kacagva
ölelte meg a rút Nagy Bűbájost, s minden szava, minden kacagása tízszer
csendült vissza a szoba faláról. Kacagva mondta ezt is:
– Hívtál, Nagy Bűbájos, s ha egy kicsit későn
érkeztem, ne haragudj ezért. Tudod, miért késtem? Csengő hangommal egy ifjút
csalogattam erdőn-mezőn keresztül magam után, amikor hívó szavadat elhozta
hozzám a szellő. Nem akartam szegény fiút ott hagyni, ahová csalogattam, mert
sohasem talált volna haza, visszacsalogattam hát hazafelé, s ezzel eltelt az
idő. Ugye, megbocsátasz?
Mosolygott a Nagy Bűbájos, s ahogy most
mosolygott, mintha nem is lett volna olyan rút az arca. Megcirógatta a
Csengővisszhang aranyos, borzas haját, aztán elébe vezette Bűbájost.
– Még mindig a régi, bohó leányka vagy te – cirókálta-morókálta
Csengővisszhangot –, de ez egyszer
komoly dologra hívtalak. Üljetek le mind ide körém, hadd mondom el, mit akarok
tőletek.
Csengővisszhang egyszerre elkomolyodott,
körüljártatta a tekintetét a varázsló szobán, leült a kemencepadkára,
letelepedett a madarak királya is, aki egy kegyes szempillantással fogadta a
bagoly alázatos köszönését. A pillangók királynője Csengővisszhang vállára
röppent, onnan várta nagy kíváncsian a Nagy Bűbájos parancsát.
– Megígértem az ifjú Bűbájosnak – kezdette
beszédét a Nagy Bűbájos –, hogy
megtanítom az én tudományomra, miképpen változzon át azzá, amivé átváltozni
akar. Adj hát egy tollat a szárnyadból, madarak királya; adj egy pihét,
pillangók királynője; te meg, Csengővisszhang, adj a nyakadról három
gyöngyszemet!
A madarak királya nyomban kicsippentett a
szárnyából egy tollat, Bűbájos kezébe nyomta, s azt mondta:
– Ha akármilyen madárrá akarsz lenni, csak vedd
elő ezt a tollat, fújj reá, s az a madár lesz belőled, amelyikre éppen
gondolsz. Amikor megint vissza akarsz változni, csak annyit mondj magadban: „Az
legyek, aki voltam” – s abban a pillanatban ismét visszaváltozol emberré!
Most a pillangók királynője röppent le Csengő
visszhang válláról Bűbájos kezére, ott a szárnyáról egy kis pihét lesúrolt, s
azt mondta:
– Ha pillangó akarsz lenni, ezt a pihét dörzsöld
meg a két ujjad között, s mindjárt pillangóvá változol. S ha megint vissza
akarsz változni emberré, dörzsöld össze két szárnyadat, s az leszel, aki
voltál.
Most felállt Csengő visszhang, bájosan, kedvesen
odalebbent Bűbájoshoz, három gyöngyszemet letépett a nyakáról, beletette egy
aranyiskátulyába, aztán kacagó hangon, amely minden szót tízszer vert vissza a
szobában, azt mondta:
kép forrása |
– Ha visszhang akarsz lenni, dobd fel ezt a három
gyöngyszemet a levegőégbe, s olyan leszel, mint én. Tízszer csendül a szavad
egymás után. Ha megint Bűbájos akarsz lenni, háromszor fordulj meg magad körül,
s újra Bűbájos leszel.
Hálásan megköszönte Bűbájos mind a háromnak a
kedves ajándékot, aztán a Nagy Bűbájos felé fordult:
– Köszönet tenéked, Nagy Bűbájos, hogy kérésem
meghallgattad, hozzám eljöttél! Neked köszönhetem majd, ha csakugyan enyém lesz
a szép királykisasszony, és én hűségesen meghálálom a te jóságodat, ha
szükséged lesz énrám.
Nagy Bűbájos felállt, intett a madarak
királyának, a pillangók királynőjének, Csengővisszhangnak, s ezek mind a
hárman nyomban kiröppentek az ablakon. Nagy Bűbájos pedig mondta, amint
következik:
– Most én is búcsúzom tőled, fiam. Íme, amit
tehettem, megtettem érted, most már a többi a te dolgod.
Ezt mondván, a varázstükörbe lépett, mire az
elhomályosodott, s a Nagy Bűbájos eltűnt nyomtalan.
Bűbájos a tükröt gondosan elzárta a szekrényébe,
aztán végigterült az ágyán, s mély álomba merült.
Mélységes csend borult a házikóra, mélységes
csend borult a kertre is, csak a két öreg bagoly beszélgetett csendesen, igen
csendesen a jegenyefán.
– Uhu, huhu – huhogott az öreg bagoly –, most még többet tud a gazdánk, mint ennek
előtte tudott.
– Uhu, huhu – huhogott a másik –, most már bizonyosan övé lesz a szép
királykisasszony.
Közben elővánszorgott a hold a fellegek mögül,
lepislantott a kertbe, s kövér arca mintha még kövérebb lett volna, egészen
nekigömbölyödött. Úgy látszott, mosolygott a két bagoly beszélgetésén, aztán
továbbment, mendegélt, folytatta útját szépen, csendesen.
Best Way to Improve Your Baccarat - WORRione
VálaszTörlésThere are some types of baccarat that you can 10bet learn from our experts here at 바카라 사이트 worrione.com. Learn the クイーンカジノ basics of this game of baccarat, how to bet,