2017. március 17., péntek

Benedek Elek: A Csudafa

2. fejezet


A nagy bűbájos


Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó király palotája felett, a fekete fellegbe burkolóz­va, s látatlanul tűnt el a rengeteg erdőben, ahol egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le. Ebben a kis házikóban lakott egymagában Bűbájos, ide tért megpihenni, vala­hányszor el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez.
Kert vette körül a házikót, de ebben a kertben a virágoknak olyan színe és illata volt, amilyen színe és illata a virágnak sehol sem volt a földkerekségén. Ezer meg ezer virág nyílt és illatozott az ő kertjében. Ismerte valamennyit név szerint, nevükről szólítgatta őket, kényeztette-becézgette, cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a legnagyobb boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe ültette, s tavasszal még színesebben, még illatosabban keltek új életre. Ezek a virágok voltak az ő igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen: a baglyok, a kuvikok, a varangyosok és a kígyók, akik egyetlen füttyentésére megjelentek nála, s elmeséltek neki mindent, ami történt szerteszét a nagyvilágban.
Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a házikó nyitott ablakában vártak rá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát, mint most, amikor a fekete fellegből kiszállt, és felrohant a szobájába. Rőt haja előrehullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól, s a véres csík az arcán még véresebbnek látszott.
– Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők, huj! Pattogjatok, szikrázzatok! – ordított magánkívül, amint belenézett a kemence szájába, amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a királykisasszonynál járt.
S ím, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására halk szisszenéssel beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a vesszők, s egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.
kép forrása
Bűbájos kis kondért tett a tűz fölé, aztán a tégelyeihez szaladt, egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy nagy butykosba cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta magában:
– Ó, drága macskám, nem bosszultam meg a halálodat, de megbosszulom, ha addig élek is. S nem kellek neked, szép királykisasszony? Ó, ne félj, nem kérlek többet, ide jössz te. Magadtól jössz ide!
Aztán amint csöppentgette a csöppeket a butykosba, minden csöppentésre mondta:
– Csöpp, csöpp, csöppenj csak!
Majd a tűz felé fordult s mondta:
– Tűz, tűz, égess csak!
Amikor már százféle csöppet csöppentett a butykosba, kihajolt az ablakon, ahol égőpiros rózsák virítottak, mindenik rózsából leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött, duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca most fel­vidultan, boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy bosszút álljon a királyon meg a leányán, bosszút a kandúr haláláért, bosszút a maga szégyenéért.
Aztán amikor kész volt az ital, s erős illata kékes színben párállott a szobában, ledűlt az ágyára, nagyot sóhajtott, s egy pillanat múlva mély álomba merült.
A két öreg bagoly, akik százesztendősnél idősebbek voltak, bepislogtak a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a tégelyek közé röppentek, s szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték, nézték, hosszan nézték, aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:
– Vajon mi baja lehet a mi szegény, jó gazdánknak? Nézd, milyen véres az arca! Vajon hol járt, merre járt, ki bántotta szegényt?
Mondta a másik bagoly:
– Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja, hol járt, hiszen mindig beléje rejtőzködik, akármerre jár.
A felhő ott gomolygott a kert fái között, meghallotta a bagoly kérdését, s leüzent egy fecskével:
– Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya sújtotta meg az arcát aranycsapós ostorával.
– Uhu, uhu – huhogtak a baglyok haragosan –,  a királykisasszony vérezte meg, akiért éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem epekedik utána.
Hallotta ezt a kuvik, s ez meg gúnyosan, csúfondárosan ezt kuvikolta:
Kuvik, kuvik, úgy kell neki,
király lányát mért szereti?
Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első pillantása a varázsitalra esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan füstölgött. Két aranyüvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából cseppentett egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos fejfa alá temette a kandúrt. A sírjáról leszakított egy örökzöld levelet, azzal visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá égette, és a hamut a másik aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta az üveget, aztán szólt a tűzhöz:
– Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! – s csak úgy szikrázott, pattogott a tűz.
Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe, amelynek szájából vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép csendesen felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobába, s a fehér halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy árasztották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó lelkét le akarnák csendesíteni. Mintha csak hívták volna ki a virágok a kertbe:
– Jere, jere, jer közénk, itt megszűnik lelked háborgása!
De hiába hívták, hiába csalogatták. Bűbájos ma nem ment ki a kertbe. Nem szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a mézet, a mérget, a harmatcseppet, amit minden este összegyűjtött varázsitalnak. A baglyok sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat. Bűbájos jó sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán hirtelen felugrott, s különös munkába kezdett.
A baglyok tudvalevően mindent szeretnek tudni és látni, hiszen azért olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték, bámulták, hogy mit csinál a gazdájuk. Hiszen volt is, amin bámuljanak. Bűbájos poros, mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette, fényesítgette, illatos vízzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni akarna benne valamit. 
kép forrása
De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét és tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett, s alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.
– Ó, Nagy Bűbájos – kiáltott most fel mély, zengő hangon Bűbájos –,  könyörgök néked, jelenj meg, szállj le hozzám, segíts rajtam! Azt ígérte az én édesanyám egykor, hogy ha majd nagy bajban leszek, csak hívnom kell téged, és segítesz rajtam. Sohasem hívtalak, ezután sem hívlak, csak egyetlenegyszer: jer, ó, jer, te Nagy Bűbájos!
Hosszan, sokáig nézte a tükröt, de abban most sem látott egyebet, mint a maga rút, véres arcát, amelyet meg sem törölt, amióta a királykisasszony rája sújtott aranycsapós ostorával. Most, hogy így szemtől szemben állott a tükörrel, s tisztábban, élesebben látta a maga rútságát, annál szebbnek látta képzeletben a királykisasszony szépségét. Szíve majd megszakadt nagy keservében, ráborult a tükörre, hullott a könnye, mint a záporeső, hullott, hullott, ráhullott a tükörre, s ím, könnyeinek záporától tiszta, világos lett a tükör!
A tűz fénye rávilágított a tükörre, s most már világosan látta benne a Nagy Bűbájost, akinek a képe először a tükörben jelenik meg, aztán egyszerre csak teljes valóságban előtte állott. Hiszen rút volt Bűbájos, de mi volt az ő rútsága a Nagy Bűbájoséhoz képest! Fél szeme valósággal belefúródott a Bűbájos arcába, fogatlan szája szörnyen eltorzult, amint szóra nyílt, mennydörgéshangjától megremegett a ház fala, ablaka, ajtaja, s a baglyok és kuvikok rémülten rebbentek s bújtak el a szoba sarkába. Bűbájos azonban bátran állta a félszemű Nagy Bűbájos nézését, mert ő most a királykisasszonyra gondolt és a bosszúra, amely valósággal égette a szívét.
– Hívtál, hát eljöttem, fickó – mennydörgött a Nagy Bűbájos –,  de ne hidd, hogy a te kedvedért jöttem hozzád. Jöttem, mert megígértem egykor az anyádnak, hogy eljövök hozzád, ha olyan nagy bánatod lesz, hogy könnyeidnek záporával mosod le a varázstükör porát. Nos, hadd hallom, mi bajod?!
A Nagy Bűbájos leült a kemence elé, s egy varangyos békát simogatott amely ott ült a padkán, s kimeredt szemmel bámulta a szörnyeteget. Bűbájos a földre ült, fejét a Nagy Bűbájos ölébe hajtotta, és mondta, amint következik:
– Ó, Nagy Bűbájos, sokat kell nekem beszélnem, ha azt akarom, hogy megismerd az én nagy bánatomat. Ismerted az édesanyámat, a Hegyek Bűbájosát, ő sokszor mondta nekem gyermekkoromban, hogy te még akkor sem haragudtál rá, amikor földi ember felesége lett; hogy te megvédelmezted őt a többi Bűbájosok haragja ellen, s apámat is te hoztad ide, ebbe a kis házba, ahol születtem, és azóta is élek. Apámra alig emlékszem, s bár anyám nem mondta, mégis tudom, hogy miattam ment vissza az emberek közé. Amikor megszülettem, a legszebb gyermek voltam, aranyszőke hajú, égszínkék szemű, mosolygós arcú, mindenkit szerettem, s engem is szeretett mindenki, aki egyszer is csak látott. Világosan emlékszem, hogy gyermekkoromban mázas cserepekbe ültette édesanyám a rózsákat, s oly szépen, oly édesen dalolt reggelente, amikor a rózsákat öntözte. A kemencepadkán nem fekete kandúr, hanem cicácska dorombolt, bele-belenyalt az ételembe, és én nem bántam, de még biztattam: egyél, cicácskám, egyél! A kalitkában tengelic fütyölt, kuvikot látni se láttam, csak ezt a két baglyot, de azok is a jegenyefán huhogtak éjjelente. 
kép forrása
Történt egyszer, hogy anyám elment apámmal a városba, mert igen-igen vágyakozott megismerni az ottani világot. Hisz jól tudod, hogy anyám egész ifjúságát a hegyek közt töltötte, s apám, aki mint eltévedt vadász bukkant rá egy hegy tetején, sokat beszélt neki az emberekről, a városról, a ragyogó szép ruhákról, a csillogó-villogó ékszerekről, amiket ő sohasem látott. Addig kérte s olyan szépen kérte apámat, hogy elvitte a városba, engem azonban itthagytak egyedül, s bár sírtam utánuk gyermekmódra, de félni nem féltem a nagy magányosságban, hiszen még sohasem bántott senki, s nem tudtam, mi a félelem. Már akkor is végtelenül szerettem a virágokat és az állatokat, s megtanultam édesanyámtól, hogyan kell beszélni velük. Leültem hát egy rózsabokor alá, s vígan beszélgettem egy vérvörös rózsával meg egy gyönyörű rózsabogárral. Egyszerre csak, amint a rózsával meg a rózsabogárral beszélgettem, az egyik bagoly, amelyik most itt ül a kalitka tetején, lerepült a jegenyefa tetejéről, szemét mereven rám szegezte, s mondá:
„Uhu, huhu, kis Bűbájos, bújj el, bújj el, mert jön a Bűbájosok királya!”
Kérdeztem én: „Miért bújjak el? Nem félek én tőle!”
„Uhu, uhu, bizony csak félj, kis Bűbájos, mert haragszik az anyádra.”
„Az anyámra? – kérdeztem én. – Az én édes jó anyámra? Ugyan mért haragszik rája?”
„Uhu, huhu, azért haragszik rá, mert földi embernek lett a felesége.”
Nem tudtam, mit szóljak erre, nem értettem a bagoly beszédét, hisz én nem tudtam, honnan tudtam volna, hogy tündér volt az anyám, földi ember az apám. Nem bújtam el, nyugodtan játszottam tovább az aranyos rózsabogárral, s csak akkor szöktem fel ültömből, amikor az ég hirtelen-váratlan elsötétedett, a föld megrendült, s egy szörnyű, rút óriás állott előttem.
Mosolygásra torzult a Nagy Bűbájos fogatlan szája, megsimogatta Bűbájos fejét, s kérdezte:
– Ugye, ez még nálamnál is rútabb volt?
– Ó, ne is kérdezd, Nagy Bűbájos, mert ennek a rútságát emberi szó ki nem tudja mondani. Pedig még most is úgy látom, mintha előttem állana. A virágok nyomban lehorgasztották fejüket, a csigák rémülten húzódtak vissza házukba. A tűz magasan lángolt a kemencében, de az én kedves, fehér cicuskám nem heverészett, nem dorombolt már a padkán, helyén egy szörnyű nagy fekete kandúr nyújtózkodott, s görbítette a hátát felém. A tengelic édes füttye elnémult, s helyét a kuvik huhogása foglalta el. És most merőn rám nézett a Bűbájosok királya, érthetetlen szavakat mormogott magában, varázspálcájával megérintett, s azt mondta:
„Halljad ítéletemet, földi ember fattya! Anyád tilalmam ellenére földi ember felesége lett, minket Bűbájosokat hűtlenül elhagyott, s én ezért megbüntetem őt a legnagyobb büntetéssel: téged, aki a szívéről szakadtál le, elrútítalak, az emberektől elvadítalak, hogy soha örömed, soha nyugalmad ne légyen!”
Ezt mondván nagyot kacagott, de úgy kacagott, hogy megreszkettem belé. Nemcsak én reszkettem meg, hanem megreszketett a föld is. Aztán gyászfeketébe borult az ég, rettentő nagy, sűrű füstgomoly kerekedett, s ebben a füstgomolyban eltűnt a szörnyeteg. Rémüldözve bújtam meg a rózsabokor mögött, amelynek virágai csak lassanként kezdtek újra nyiladozni. A madarak is félve repdestek a fák között, s félve hunyta le a szemét az öreg bagoly is. Sokáig nem tudtam, mi történik velem, de éreztem, nem az vagyok, aki voltam. Amikor egy kissé magamhoz tértem, végigszaladtam a kerten, aztán fel a szobába, ahol talpig érő tükör volt az egyik falon. Amint elrohantam a tükör mellett, teljesen idegen, szörnyen rút arc vigyorgott felém. Rémülten fordultam vissza. Első pillanatban azt hittem, hogy talán hazajöttek anyámék, s valami csodaszörnyet hoztak magukkal; de haj, senki sem volt rajtam kívül a szobában, egyes-egyedül álltam a tükör előtt, és sokáig meg sem tudtam mozdulni, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. Földbe gyökereztette a rútságom. Ó, szép, göndör, aranyhajam, hová lettél, sírtam hangosan, amikor a helyén rőt, tüskés hajszálak meredtek ég felé. És a szemem, amely olyan tiszta volt, mint a kék tó vize, most félelmetesen ragyogott, mint a karbunkulus. Hát te, szép gyermekarcom, hová lettél? Rútabb lett az elképzelhető rútnál, és én magamtól megiszonyodva fordítottam hátat a tükörnek, s zokogva szaladtam ki a házból.
kép forrása
Ebben a pillanatban léptek be anyámék a kapun. Sietve, lelkendezve jöttek haza, mert anyám megbánta már, hogy kikívánkozott az emberek közé. Megbánta, mert amikor a hegyek között hazafelé tartottak, a szellők suttogásából, a források csobogásából megsejtette, hogy távollétük alatt engem valami nagy baj ért. Magánkívül lökte be a kaput, rohanva rohant a házba föl; a fekete kandúr fejemen keresztül szökött elébe, s undorító hízelkedéssel dörzsölődött hozzá. Arcomat eltakarva, sírva szaladtam édesanyám felé, aztán apám is hozzánk rohant, kezemet lefejtették arcomról, s rémülten meredt mindkettejük tekintete rúttá varázsolt arcomba.
Mondjam-e, hogy a vidámság eltűnt a szép kis erdei házból? Az én édes jó anyám nem dalolt többet; apám irtózott rútságomtól, s bár tudom, hogy majd megszakadt a szíve, egyszer, amikor azt hitte, hogy nem hallom, mit beszélnek, így szólt anyámhoz:
„Hallgass meg, én jó, én szép feleségem! Elmegyek, mert el kell mennem. Elmegyek, mert én hoztam rád a Bűbájosok királyának haragját. Visszamegyek az emberek közé, mert így talán sikerül levetned az átkot magadról és gyermekünkről. Talán megengesztelődik a Bűbájosok királya, ha többé nem találkozunk az életben.”
Azt én nem tudom, de nem is akarom tudni, mi következett ezután. Azt hittem, mindkettejük szíve megszakad a válás pillanatában, és az én szívem nem fog megszakadni soha, ha akkor meg nem szakadott. Elég annyit mondanom, hogy azon a napon, amikor apám elment örökre, anyám aranyszőke haja hófehérré lett, s mosolyogni többet sohasem láttam. Amikor közeledni érezte a halálát, búcsú nélkül eltűnt, visszament a Hegyek Bűbájosaihoz, akik testvérei voltak, mielőtt az apám felesége lett, de a testvérei sem ismertek rá. Ezek mind ifjak, szépek maradtak, hiszen sohasem hagyták el a hegyeket, földi ember nem is közeledhetett hozzájuk; de bezzeg megismerte a Bűbájosok királya, aki varázstükréből messziről látta, hogy anyám elindult hozzá. Szegény jó anyám kínos-keservesen vánszorgott fel a hegy tetejére, hiszen nem volt már Bűbájos, aki semmi fáradságot sem érez. Mire a hegy tetejére ért, lábát véresre sebezték a kövek, fehér haját összevissza borzolta a szél, ruhája rongyokban foszlott utána.
kép forrása
Gúnyos kacagással fogadta a Bűbájosok királya, amikor térdre omlott előtte anyám.
„Úgy, hát mégis eljöttél, te büszke asszony? Vége a bűbájosságodnak: volt szép fiad, nincs szép fiad, rútak rútja lett belőle. Elhagyott az urad, akiért testvéreidhez hűtlen lettél. Nos, mit akarsz? Mit akarhatsz tőlem?”
Szegény jó anyám zokogva térdelt a király előtt, alig hallhatóan tördelte e szavakat:
„Tudom, tudom, hogy vétkeztem, ó, király. Vétkeztem a Bűbájosok törvénye ellen. De ha vétkeztem, meg is bűnhődtem érte, szánj meg, ó, király, ne büntess tovább! A szüntelen búsulástól fél lábam a koporsóban van, maholnap meghalok, de a sírban sem lelek nyugalmat, ha a fiamat a te átkodtól meg nem szabadítom.”
„Úgy? Hát nem tetszik neked a kis Bűbájos – gúnyolódott a király. – Szebb volt az az emberizink, aki az urad képét viselte? Hát tudd meg, te hűtelen, amit egyszer kimondott a Bűbájosok királya, azt soha, de soha nem másíthatja meg.”
Hiába esdekelt, hiába könyörgött anyám, a királynak nem volt több szava hozzá. Amikor aztán vérző lábbal, összerongyolódott ruhában, zilált hajjal hazatért, tudtam, ha nem is mondta, hogy hol járt, s azt is, hogy hiába járt. Később el is mondta nékem, így, ahogy én most elmondtam néked, ó, hatalmas Nagy Bűbájos. Nem sokáig élt ezután az én szegény, szomorú anyám, de mielőtt meghalt, ezt a tükröt adta nekem, s azt mondta: „Ha olyan nagy bajba jutsz, hogy nem tudsz segíteni magadon, eljön hívásodra a Nagy Bűbájos, és segít rajtad a te nagy bajodban”.
– Hát csakugyan olyan nagy bajban vagy, fiam? – kérdezte a Nagy Bűbájos jóságos hangon.
– Nagy, de még milyen nagy bajban vagyok! Halálosan szeretem Mirkó király leányát, mert érzem, hogy az ő szerelme feloldana a varázslat alól, és ismét emberré lehetnék, mint voltam azelőtt.
– Úgy? – csodálkozott a Nagy Bűbájos. – Halálosan szereted Mirkó király leányát? Hát akkor miért nem hozod ide? Hiszen ha jól hallottam, te érted a mi mesterségünket.
– Ott voltam ma is – mondta Bűbájos –,  el akartam hozni, de nézd ezt a véres csíkot az arcomon: ő sújtotta rám aranycsapós ostorával. Látva láttam, mennyire iszonyodik tőlem, a rútak rútjától, s kezem erőtlenül lehanyatlott, képtelen voltam elrabolni őt.
A Nagy Bűbájos elkomorodva nézett Bűbájos szomorú arcára, s azt mondta:
– Lám, lám, hiába Bűbájos a te neved, ember, földi ember volt az apád, s ez meglátszik rajtad. Az a Bűbájos, aki annyit tud, mint te, és mégsem meri elvenni, amiért a szíve vágyakozik, hiába fordul segítségért a másik Bűbájoshoz.
Azzal felállt a Nagy Bűbájos, elvette az asztalról azt a két aranyüveget, amelyet csak az előbb töltött meg varázsitallal Bűbájos. Mindkét üvegből kihúzta az aranydugót, egy-egy csöppet csöppentett a kezére mind a kettőből, s fogatlan szája mosolyra torzult.
– Úgy látom, érted a mesterségedet, fiam. Ha jól emlékszem, az egyik üveg a királynak szól, akire, ugye, erősen haragszol a kandúrod miatt? Ha ebből csak egy csöppet is iszik, bűbájos szavamra mondom, olyan fekete kandúr lesz belőle, hogy még a macskák királya sem veszi észre az ő egykori emberi és királyi voltát.
Mosoly futott végig Bűbájos szomorú arcán, amikor az üveget elvette a Nagy Bűbájostól, és újra bedugta, aztán így szólt:
– Igazad van, Nagy Bűbájos, te minden varázsitalnak ismerője, ez az ital valóban a királynak készült. Most már csak valamiképpen el kell juttatnom hozzá. Hát a másikon mit látsz?
Nagy Bűbájos most a másik üvegbe nézett, s fejét csóválta.
– A véres arcodért akarsz bosszút állani, ugye, a királykisasszonyon? Azt akarod, hogy ő is a rútak rútja legyen, tehozzád hasonlatos, akinek csak te adhatod vissza a szépségét?
Bűbájos lehajtotta a fejét, arca elsötétedett, komoran nézett maga elé, s azt mondta halkan, alig hallhatóan:
– Megütött, rútak rútjának nevezett, véres könnyet hullattam érte, s bosszút állok rajta, ha addig élek is. Való igaz, hogy ezt a varázsitalt jól elkészítettem, de hogy hogyan juttassam el hozzá s a királyhoz is az övét, erre kérem a te tanácsodat, ó, Nagy Bűbájos. Úgy őrzik a király palotáját, hogy a magam képében közelükbe nem juthatok, azt meg jól tudod, hogy mi másokat el tudunk varázsolni, magunk formáján azonban változtatni nem tudunk. Azért hívtalak hát ide, Nagy Bűbájos, hogy taníts meg arra, miként lehetek akármilyen madárrá, akármilyen állattá, de még arra is, miként lehetek visszhanggá? Így bejuthatnék a palotába, a többi aztán az én dolgom.
A Nagy Bűbájos mély gondolatokba merülten nézett maga elé hosszan, sokáig. Aztán végre megszólalt, s mondta, amint következik:
– Az anyád kedvéért ezt is megteszem, fiam, bár nem hiszem, hogy túljárnál Mirkó király eszén. Kedves komája ő a tündérkirálynőnek, márpedig ez többet tud nálad is, nálam is, de még az összes Bűbájosoknál is.
– Mindegy – mondta Bűbájos –,  ha még annyit tud is a tündérkirálynő, csak taníts meg engem arra, amire kértelek, s meglásd, nem telik el ez az esztendő, itt lesz a királykisasszony ebben a házikóban, s fekete kandúr képében itt lesz Mirkó király is.
Most már a Nagy Bűbájos nem szólt semmit, csak odament a szoba közepén álló varázstükörhöz, azt jó erősen megdörzsölte, aztán halkan, alig hallhatóan belemondta:
– Halljad, halljad, madarak királya! Halljad, halljad, pillangók királynője! Halljad, halljad, Csengővisszhang! Jertek, jertek, én hívlak, a Nagy Bűbájos, senki más!
Egyszerre csak nagy surrogás-burrogás támadt a levegőégben, aztán Nagy Bűbájos kihajolt az ablakon, mindkét kezét hívogatóan tárta kifelé, s ím, egyszerre berepült az ablakon egy vén sasmadár, fejét alázatosan a Nagy Bűbájos kezére hajtotta, úgy tetszett, meg is csókolta.
– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!
– Most csak pihenj, madarak királya – mondta a Nagy Bűbájos –,  mert más vendéget is várok.
S már ki is terjesztette mind a két karját az ablakon, s a következő pillanatban belibegett rajta egy aranyszárnyú pillangó, leszállott a nagy Bűbájos vállára, s ez is mondta:
– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!
Bűbájos most előlépett a szoba sötétjéből, szépen meghajtotta magát a csodálatos vendégek előtt, a Nagy Bűbájos pedig ismét az ablak felé fordult, mert halk, csöndes suhanást hallott, és csakugyan megérkezett a harmadik, az utolsó vendég is, mégpedig habfehér ruhában, fiatal leány képében szállott le a magas levegőégből. Beröppent az ablakon, kacagva ölelte meg a rút Nagy Bűbájost, s minden szava, minden kacagása tízszer csendült vissza a szoba faláról. Kacagva mondta ezt is:
– Hívtál, Nagy Bűbájos, s ha egy kicsit későn érkeztem, ne haragudj ezért. Tudod, miért késtem? Csengő hangommal egy ifjút csalogattam erdőn-mezőn keresztül magam után, amikor hívó szavadat elhozta hozzám a szellő. Nem akartam szegény fiút ott hagyni, ahová csalogattam, mert sohasem talált volna haza, visszacsalogattam hát hazafelé, s ezzel eltelt az idő. Ugye, megbocsátasz?
Mosolygott a Nagy Bűbájos, s ahogy most mosolygott, mintha nem is lett volna olyan rút az arca. Megcirógatta a Csengővisszhang aranyos, borzas haját, aztán elébe vezette Bűbájost.
– Még mindig a régi, bohó leányka vagy te – cirókálta-morókálta Csengővisszhangot –,  de ez egyszer komoly dologra hívtalak. Üljetek le mind ide körém, hadd mondom el, mit akarok tőletek.
Csengővisszhang egyszerre elkomolyodott, körüljártatta a tekintetét a varázsló szobán, leült a kemencepadkára, letelepedett a madarak királya is, aki egy kegyes szempillantással fogadta a bagoly alázatos köszönését. A pillangók királynője Csengővisszhang vállára röppent, onnan várta nagy kíváncsian a Nagy Bűbájos parancsát.
– Megígértem az ifjú Bűbájosnak – kezdette beszédét a Nagy Bűbájos –,  hogy megtanítom az én tudományomra, miképpen változzon át azzá, amivé átváltozni akar. Adj hát egy tollat a szárnyadból, madarak királya; adj egy pihét, pillangók királynője; te meg, Csengővisszhang, adj a nyakadról három gyöngyszemet!
A madarak királya nyomban kicsippentett a szárnyából egy tollat, Bűbájos kezébe nyomta, s azt mondta:
– Ha akármilyen madárrá akarsz lenni, csak vedd elő ezt a tollat, fújj reá, s az a madár lesz belőled, amelyikre éppen gondolsz. Amikor megint vissza akarsz változni, csak annyit mondj magadban: „Az legyek, aki voltam” – s abban a pillanatban ismét visszaváltozol emberré!
Most a pillangók királynője röppent le Csengő visszhang válláról Bűbájos kezére, ott a szárnyáról egy kis pihét lesúrolt, s azt mondta:
– Ha pillangó akarsz lenni, ezt a pihét dörzsöld meg a két ujjad között, s mindjárt pillangóvá változol. S ha megint vissza akarsz változni emberré, dörzsöld össze két szárnyadat, s az leszel, aki voltál.
Most felállt Csengő visszhang, bájosan, kedvesen odalebbent Bűbájoshoz, három gyöngyszemet letépett a nyakáról, beletette egy aranyiskátulyába, aztán kacagó hangon, amely minden szót tízszer vert vissza a szobában, azt mondta:
kép forrása
– Ha visszhang akarsz lenni, dobd fel ezt a három gyöngyszemet a levegőégbe, s olyan leszel, mint én. Tízszer csendül a szavad egymás után. Ha megint Bűbájos akarsz lenni, háromszor fordulj meg magad körül, s újra Bűbájos leszel.
Hálásan megköszönte Bűbájos mind a háromnak a kedves ajándékot, aztán a Nagy Bűbájos felé fordult:
– Köszönet tenéked, Nagy Bűbájos, hogy kérésem meghallgattad, hozzám eljöttél! Neked köszönhetem majd, ha csakugyan enyém lesz a szép királykisasszony, és én hűségesen meg­hálálom a te jóságodat, ha szükséged lesz énrám.
Nagy Bűbájos felállt, intett a madarak királyának, a pillangók királynőjének, Csengő­vissz­hangnak, s ezek mind a hárman nyomban kiröppentek az ablakon. Nagy Bűbájos pedig mondta, amint következik:
– Most én is búcsúzom tőled, fiam. Íme, amit tehettem, megtettem érted, most már a többi a te dolgod.
Ezt mondván, a varázstükörbe lépett, mire az elhomályosodott, s a Nagy Bűbájos eltűnt nyomtalan.
Bűbájos a tükröt gondosan elzárta a szekrényébe, aztán végigterült az ágyán, s mély álomba merült.
Mélységes csend borult a házikóra, mélységes csend borult a kertre is, csak a két öreg bagoly beszélgetett csendesen, igen csendesen a jegenyefán.
– Uhu, huhu – huhogott az öreg bagoly –,  most még többet tud a gazdánk, mint ennek előtte tudott.
– Uhu, huhu – huhogott a másik –,  most már bizonyosan övé lesz a szép királykisasszony.

Közben elővánszorgott a hold a fellegek mögül, lepislantott a kertbe, s kövér arca mintha még kövérebb lett volna, egészen nekigömbölyödött. Úgy látszott, mosolygott a két bagoly beszél­getésén, aztán továbbment, mendegélt, folytatta útját szépen, csendesen.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése