Volt az én kis
pajtásomnak, "Fillentő"-nek más neve is, de már arra nem is
emlékszem. Csak így hívták őt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erősen
ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesütötte kis konok fejét, s rendesen azt
dunnyogta:
- Én nem hazudok.
- Hát?
- Csak fillentettem.
A sok füllentés után
rászáradt a Fillentő név, s még a tanító úr is így szólította:
- No, Fillentő, tudod-e
a leckét?
Amire ő rövidesen azt
füllentette, hogy:
- Tudom.
Pedig bizony nem tudott
ő soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés
után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a
tanfelügyelő is azzal jött iskolát látogatni, hogy:
- Na, hadd lássam, hol
az a híres füllentő!
A mi kis pajtásunk
felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan
komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító
úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nemhiába volt
vaskalapos, komoly maradt.
- Hát te vagy az? Mért
nem fésülködtél ma, fiam?
- Fésülködtem én -
füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni.
- Ne hazudj! - szólt a
tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis Fillentővel
beszélni.
- De igen, édesanyám
fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba.
A nagy szakállú úrnak
egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A
tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:
- Nincs is édesanyja,
egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki
szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.
A tanfelügyelő úr soká
komolyan nézett rá, s így szólt:
- De kisfiam, te már
elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sőt az Isten
legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le erről a csúnya
rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te
miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember
lenne belőled.
- Megtanulok én minden
leckét - mondta bűnbánóan Fillentő.
- Igazán? No, hát akkor
mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.
- Hogyne.
- Na, beszélj valamit
róla.
Az egész iskola
Fillentő felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet. Ő pedig
elkezdte:
- Tegnapelőtt kimentem
az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő,
sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával,
hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári
bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyámnak
nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben.
Dőltünk a kacagástól
jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, visongattunk, a
könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelő úr is kacagott.
Csak a kis Fillentő volt komoly, s úgy nézett előre, mintha tiszta
színigazságot mondott volna, mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden
elkezdett mosolyogni.
De hát, ha mégolyan
mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelő úr belátta, hogy Fillentővel
szemben nem tudja megőrizni a komolyságát.
Ketten nem férnek egy
csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki,
hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.
Aztán elkövetkezett a
vizitáció komoly része, de erről nem beszélek, nem volt mulatságos, sőt rám
nézve szomorú emlékű, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit
sem tudtam felelni.
De akármilyen komoly is
volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit
akar a tanfelügyelő úr Fillentővel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony
ott fogta Fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le
volt foglalva, nem volt segítsége, hát így Fillentő uram csakugyan bevárta az
iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk
szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentő,
biztosra vettük, hogy őt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki.
Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött.
- No - mondogattuk -,
jól kikapott - és nevettünk rajta.
De amikor körülfogtuk,
s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamis szemű Fillentő arcát,
és hozzá fogott mesélni:
- Tudjátok, azért
hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól
megnevettettem.
- Ne fillents! -
kiabáltuk.
- De bizony, azt
mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony
egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg
kellett enni.
A hallgatóság egy része
kacagott, más része hitt neki.
- Bizony, akár
hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.
- Hol van, hol van?
Mutasd meg!
A kis Fillentő
elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderült az arca:
- Nagyszerű, hisz azt
már elkőtöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.
Ezzel aztán be volt
fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt
iskolában.
Így beszélt Fillentő
koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.
De rossz szándékból nem
hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette
mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek
a hibáját.
Én is hálával és nagy
szeretettel emlékszem rá egy jótettéért. Nálunk volt egy téli délután. Bent
játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer
leütöttem szeleskedésből a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette
azt, hogy sose ivott másból, sőt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg
lenne, ha eltörnék.
És az bizony eltört,
négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtől, és síri csend
lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen
csendet, és bejött vészjósló arccal.
- Mi az?
Meglátta szegény a
cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.
- Mit tettél? - mondta
hangosan.
Ekkor előállt a kis
Fillentő.
- Én tettem - mondta
csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a
szerencsi cirkuszban a komédiás.
Felemelte tömpe kis
orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.
Olyan komikus volt,
olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot
nyomott a fejére.
De azért láttam, hogy
mindent tud, s uzsonnakor Fillentő kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska,
nagy embertől örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem
nagyanyám:
- Jobb fiú ez a kis
Fillentő nálad!
S olyan mélységes
szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis
Fillentőt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézről kézre adták,
meséltették: kukoricahántáskor, fonóban, dörzsölőben ő volt az első személy.
Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek
dolgába, s összevissza füllentett legényekről, lányokról mindenféle badarságot.
Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett.
Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de
alaposan ki tudott nevettetni valakit.
Volt a faluban egy
szörnyen fösvény asszony: Balogné, ettől ritkán kapott valamit, legfeljebb sült
krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után
beállított a fonóba Fillentő pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a
száját, mint a kiskutya, ha jóízűen evett. Addig-addig, míg valaki észrevette.
- Eh, be jó ebéden
voltál ma!
Fillentő koma:
- Bizony jón.
- Ugyan kinél?
- Balognénál. Három tál
ételt ettem, azért nyalogatom a számat.
- No, beszélj már, mi
volt.
- Első tál: leves, jó
tiszta, friss kútvízből. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye,
harmadnapos sült tök.
Még ma is emlegetik
nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:
- Ez után is nyalogatná
Fillentő a száját.
Szegény kis Fillentő,
nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg
tél, s a senki gyermekének átjárta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást
kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan,
mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó
volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen
ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis
beteget.
- Mit érzel, fiacskám?
- kérdezte tőle.
Rávetette még egyszer
hamiskásan a szemét:
- Édesanyám itt volt az
elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a
másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s
kiment a másik szobába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt.
Mire bejött, a kis Fillentő nem füllentett többet.
Szegény kis pajtásom,
mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.
Hányszor mondtuk, ha
valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról:
- Ne fillents már!
És ha senkinek sincs
mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:
- Volna csak itt a kis
Fillentő!
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése