Volt egyszer egy ember, aki minden nap
reggelén kiment a közeli hegyhez, és szikladarabokat fejtett belőle egész nap,
aztán eladta őket kőfaragóknak, építkezésekre. Mivel ügyesen dolgozott,
szívesen vásároltak nála és ő szépen keresett, sohasem kellet éheznie. A
mestersége nagyon nehéz volt, de ő mégis elégedett maradt. Sokat imádkozott és
nem vágyott felesleges hiúságokra.
Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy a
hegyek között, éppen annak a nagy sziklának a közelében él egy hegyi szellem,
és hogy ugyancsak szerencsés, aki találkozik vele, mert teljesíti annak minden
kívánságát. Ám a kőfaragó nem nagyon hitt ebben a történetben, hiszen ő még
sohasem találkozott a manóval, pedig nála többet senki sem járt a hegyhez.
Egy szép napon követ szállított egy
gazdag emberhez, aki síremléket akart állíttatni elhunyt rokonának. A kőfejtő
ámult és bámult ekkora gazdagság láttán. A gazdagon terített asztal, színpompás
selyemruhák, szolgák sokasága.
Miután hazatért, folytatta a munkáját.
Melegen sütött a nap. Homlokáról izzadságcseppek hullottak a fehér sziklákra,
kezében csúszott a csákány, szemeit csípte a verejték. Eszébe jutott a fényűző
palota. Hangosan felsóhajtott:
- Bárcsak én is gazdag lehetnék! Aranyam,
s ezüstöm lenne, jószágaim, meg szolgáim! Én lennék a legboldogabb ember a
földön!
Furcsa susogás támadt, mintha szél
tévedt volna a sziklák közé, de a kőfejtőnek a haja sem lebbent, aztán
meghallott egy különös hangot:
- Legyen a kívánságod szerint!
Az ember hiába meregette a szemeit, nem
látott senkit. Megvonta a vállát, majd úgy határozott, hogy aznap nincs kedve
már dolgozni, így összeszedelődzködött és hazament. Annál nagyobb volt a
meglepetés, mikor szerény viskója helyén egy szép palotát talált. Kívánsága
valóra vált, mert meghallotta a hegyi kobold.
Hajlongó szolgák fogadták, és ő örömmel
foglalta el a helyét új otthonában. A pazar lakomák, a drága selymek, értékes
bútorok, illatos fürdők, a temérdek drágakő, arany és ezüst feledtették vele
erőt próbáló mesterségét.
Egy darabig elégedetten élt, ám egy nyári napon
szokatlanul meleg volt. A Nap kiégette a mező füvét, s a levegő vibrált a
hőségben. A gazdaggá lett kőfejtő egész nap a palotájában gubbasztott, és
amikor kinézett az ablakon, meglátott egy díszes gyaloghintót, amit szolgák
hada cipelt. Némelyek széles napernyőket tartottak a benne ülő herceg feje
fölé.
A kőfejtő nagyot sóhajtott:
- Bárcsak herceg lehetnék! Akkor nem
kellene szenvednem a hőségtől!
Alig ejtette ki a szavakat, amikor
susogás támadt és az a különös hang hallatszott:
- Legyen kívánságod szerint!
A kőfejtő abban a pillanatban herceggé
vált. Szolgák vitték hintóban és tartottak feje fölé ernyőt, de mégsem volt
boldog. A tájat szemlélte, a kiégett füvet, a szomjazó fákat, pihegő madarakat,
és hiába volt a napernyő, az arca egyre barnább lett.
- A Nap sokkal hatalmasabb nálam! –
sóhajtotta. – Nap szeretnék lenni, és én égetném ki a földet, és én barnítanám
az emberek arcát!
- Legyen kívánságod szerint! – hallotta az
ismerős hangot és a következő pillanatban ott ragyogott az égen és sugaraival
megperzselte a réteket, lebarnította az emberek arcát, köztük a hercegét is.
Sokáig élvezte hatalmát, ám egy napon
elébe került egy felhő és hiába erőlködött, sugarai nem jutottak el a Földig.
Bosszúsan felkiáltott:
- Egyetlen felhő képes visszatartani a
sugaraimat? Akkor hatalmasabb nálam! felhő akarok lenni, hogy eltakarhassam a
Napot!
A hegyi szellem meghallotta és így
susogott:
- Legyen kívánságod szerint!
És így is történt. A kőfejtőből felhő
lett és folyton a Nap elé úszott,és a növények erőre kaptak, dúsan zöldelltek a
mezők és erdők, a patakok vígan csobogtak, a kiapadt kutak megteltek friss
vízzel, ám a felhő nem elégedett meg ennyivel. Hatalmassá dagadt és nehéz
esőket zúdított a vidékre. A zsenge vetés belefulladt a növekvő tócsákba, a
folyók kiléptek medreikből és elöntötték az emberek falvait, csak a sziklák
álltak ellen a víz rohamának. Rendíthetetlen nyugalommal nézték a szürke eget.
- Micsoda? – kiáltott fel a felhő. – A
szikla erősebb lenne nálam? Szikla akarok lenni!
- Legyen kívánságod szerint! – susogta a hang,
és a felhőből büszke szikla lett.
Gőgösen szemlélte a hömpölygő vizet, a
tornyosuló felhőket, ügyet se vetett a tomboló szélre és hátat mutatott a tűző
napsugaraknak, ám egy reggelen furcsa zajra figyelt fel. Egy aprócska embert
pillantott meg, amint az jókora kődarabokat hasít ki csákányával hegytestéből.
- Hogyan? Egy kicsiny ember erősebb,
hatalmasabb lenne a hegynél? Kőfejtő akarok lenni!
Abban a szempillantásban újra egyszerű
kőfejtővé változott, aki hajdanán volt. Soha többet nem elégedetlenkedett,
verejtékével kereste meg a kenyerét és boldog volt, a szellem pedig soha többet
nem hallatta hangját azon a vidéken.
Forrás:
The stonecutter, japanese folktale
thehenrybrothers.wordpress.com/2012/03/30/the-stonecutter-a-japanese-version-of-the-folktale/
Képek:
thehenrybrothers.wordpress.com
Matt Andrews
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése