2017. június 16., péntek

Benedek Elek: A csudafa

5. fejezet


 Az öreg meg az ifjú csudafa



Bűbájos, mielőtt Tündérországba irányította volna útját, fölszállt a rengeteg erdő fölé, onnan hirtelen fordulással Mirkó király palotája felé irányította szárnyalását. Sokáig ott kerengett a palota fölött, aztán lassan, óvatosan szállt, szállt lefelé, ott gomolygott a kert felett a fekete felhő, s a fekete felhőből könnyezve nézett le Bűbájos a kertbe, abba a kertbe, ahol annyiszor látta a hétszer szép királykisasszonyt. Aztán a csudafa fölé szállt, sokáig kerengett fölötte, s felsóhajtott:
– Ó, mily nagyot nőtt, amióta nem láttam, s ki tudja, még mekkorát nő az én vesztemre? Maholnap letelik a hét esztendő, visszahozzák a királykisasszonyt, és én majd nagy tehetet­lenül nézem, mint veszi karjára a potrohos Mézkirály. Nem tehetek semmit ellene, mert a csudafa megvédi a királykisasszonyt s vele Mézkirályt is.
Nem tudott megválni a fától, s bármennyire búsította a gondolat, hogy e fa miatt nem lehet övé a hétszer szép királykisasszony, nem tudott betelni a gyönyörűséggel, a csudafa ezer virágának a szépségével, ezer virágának ezerféle színpompájával. S amint nézte, csudálta, egyszerre csak az ágak, a virágok közül kivigyorgott Mézkirály gúnyos arca, s odakiáltott Bűbájos felé:
– A királykisasszony után leselkedel, ugye, világszép Bűbájos? Hát csak leselkedj, de vigyázz, közelébe ne szállj a csudafának, mert bizony mondom, úgy megölel az ágaival, hogy míg a világ s még két nap, onnét ki nem szabadulsz!
– Lesz, ahogy lesz – felelte Bűbájos –,  egyébről beszélj te, végighas Mézkirály. Megkaptad-e az üzenetemet?
– Hahaha – kacagott Mézkirály –,  megkaptam, s meg is verettem ezért az üzenetért a sánta Bölcsek Bölcsét, úgy megverettem, hogy holta napjáig is megemlegeti. Tudd meg, te világszép Bűbájos – gúnyolódott szegény Bűbájossal a végighas Mézkirály –,  nem félek már tőled, üzenhetsz nekem akármit, amíg ezt a csudafát látod.
– Én pedig szemedbe mondom, te végighas Mézkirály – mondotta a Bűbájos –,  kerek e világon nincs olyan csudafa, amely megvédjen tőlem, ha a királykisasszonyra a szemedet rávetni mered. Lehet, hogy otthagyom a fogamat, de otthagyod te is. Jól megjegyezd magadnak!
Mézkirály csak kacagott, úgy kacagott, hogy csengett-zengett belé a helység, de Bűbájos már ezt a kacagást nem hallotta, beleburkolódzott a fekete felhőbe, hirtelen felemelkedett a magas levegőégbe, s szállt, szállt szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Hét nap s hét éjjel szállt pihenés nélkül, égiháború hányta-vetette, hol fához, hol sziklához dobta, záporeső csuromvizesre áztatta, majd meg a nap sütött oly forrón, hogy tüzes sugarai pirosra égették a bőrét. Mindegy volt neki, ügyet sem vetett esőre, melegre, fagyasztó hidegre, ő csak szállt, szállt, pihenésre soha le nem szállt. Egy volt a gondolata, másra egy pillanatra sem gondolt: látni kell még egyszer a hétszer szép királykisasszonyt, talán utoljára, de látni fogja, ha belehal is.
Gyönyörű holdas estén ért az Arany-folyó partjához. Az Arany-folyó vize lassan, csendesen folydogált, az öreg hold sugarai vígan táncoltak körbe-karikába a folyó fölött, s hívták-csalogatták Bűbájost, hogy ő is táncoljon velük. Szegény Bűbájosnak bizony nem volt kedve a táncra, lassan leszállt a folyó partjára, kimerülten terült el a puha gyepen. Hosszan, sokáig nézett át a Tündérszigetre, de onnét nem látszott át semmi más, csak a csudafa, amelynek felső ágai szinte az eget verték, s ezer virága a hold fényében ragyogva ragyogott – csuda, hogy meg nem vakult a szertelen ragyogástól. Végre is győzött az álmosság, szemét lehunyta, elszenderült. De bizony kevés ideig szendergett, egyszerre csak vidám kacagás verte fel szendergéséből.
Hirtelen felült Bűbájos, merőn átnézett a Tündérszigetre, mert onnan hallatszott át a kacagás, s ím, lassan-lassan megvilágosodott a sziget, tisztán láthatta, hogy hófehér ruhás tündérkisasszonykák szaladgálnak összevissza, aranylabdát dobálnak körbe-karikába, s ott van köztük a hétszer szép királykisasszony is. Ott állt a csudafához támaszkodva, két karját kinyújtva, tenyerét kinyitva, és repült a labda feléje, ő meg kifogta édes nevetéssel, s dobta tovább.
Teljes hét esztendeje, hogy nem látta Bűbájos a királykisasszonyt, s bizony ráillett a hétszer szép királykisasszony név, mert nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb lett, mint volt akkor, amikor először látta. Elbűvölten nézte a csudaszép leányt, akinek rózsapiros arca, égszínkék szeme, aranyszőke haja úgy ragyogott a hold fényében, mintha egyenesen az égből szállott volna alá. Aztán Bűbájos maga sem tudta, hogyan, miért, önkéntelenül előbbre csúszott a gyepen, egészen a folyó partjára, s hosszan belebámult a vízbe.
Közben odaát a szigeten mind zajosabb lett a labdázás, nem ismert határt a tündér­kis­asszonyok kedve. S egyszerre csak, amint fejét fölemelte, látja Bűbájos, hogy mind a tündér az eldobott labda után szalad, s a királykisasszony egyes-egyedül áll a csudafa mellett. Egyéb se kellett Bűbájosnak – csak a királykisasszonyt látta, aki a csudafától elindult, s aranyvessze­jével csapkodva sétált az Arany-folyó túlsó partján fel s alá. Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belekapaszkodott egy holdsugárba, s egy szempillantás alatt átröppent az Arany-folyón, s egyenesen a királykisasszony elébe szállt le.
Emberi szó nem tudja elmondani azt a rettenetes nagy rémületet, amikor a királykisasszony hirtelen-váratlan maga előtt látta Bűbájost. Rózsapiros arca elfehéredett, mint a gyócsévirág, s reszketett egész testében, mint a nyárfalevél. De Bűbájos még szóra sem nyithatta ajkát, oly rettenetes zengés-zúgás, kondulás-bondulás támadt a szigeten, hogy ég-föld megreszketett belé. Aztán egyszerre csak a csudafa ágai, levelei nyúlni, tekeregni kezdtek mind Bűbájos felé. Bűbájos azonban ezt nem látta, ő csak állt, állt mereven egy helyen, mintha földbe gyöke­redzett volna a lába. Nézte, nézte némán elbűvölten a hétszer szép királykisasszony csudaszép arcát. Aztán egyszerre csak erőtlenül roskadt térdre, kezét összekulcsolta, úgy könyörgött:
– Ó, te hétszer szép királykisasszony, akiért hét esztendeje szenvedek, könyörülj rajtam, válts meg engem a varázslat alól! Légy az enyém, s meglásd, méltó leszek hozzád!
– Ó, mit gondolsz – nézett rá szánakozva a királykisasszony –,  hogy lehetnék én a te feleséged, hiszen te a rútak rútja vagy!
– Rútak rútja vagyok, de jó vagyok, szép királykisasszony, s megszépülök, ha szeretni fogsz!
Ezalatt a csudafa ágai, levelei mind közelebb-közelebb nyúltak Bűbájos felé, s észrevétlenül körülfonták lábát, derekát.
– Hiába, hiába, rőt a hajad, az enyém aranyszőke, nem találunk össze. Eredj vissza, mért nyugtalanítasz? Szánlak, sajnállak, de a tied nem lehetek.
– Én pedig nem tudok lemondani a reménységről, hogy előbb-utóbb az enyém leszel! – mondta Bűbájos.
De mialatt ezt mondta, a csudafa ágai úgy körülfonták, hogy látni sem látott semmit. De már őt sem látta senki, sem a királykisasszony, sem senki más, úgy elborították a csudafa ágai, levelei. És egyszerre csak vége szakadt a nagy zúgásnak, kondulásnak-bondulásnak, sem ég, sem föld nem remegett többé, s a tündérkisasszonyok, akik nagy messzire szaladtak volt az aranylabda után, most rémülten szaladtak vissza a királykisasszonyhoz, hadd lássák, miféle idegen lépett a Tündérszigetre. Velük szaladt Retek is, az udvari tréfacsináló, sápadtan, reszketve, s amint odaért, térdre hullott a királykisasszony előtt.
– Verj meg, verj meg, hétszer szép királykisasszony, hogy egyedül hagytunk. De hol az idegen, aki itt járt? S hogy tudott eltűnni innét bántatlanul?
A királykisasszony némán mutatott a csudafára, amely most nyugodtan, mereven nézett az ég felé, egyetlen ága, levele nem mozdult, s csupán az egyik oldalán hajtott ki egy kék szárú, veres szirmú, csudaszép szívvirág, amelyből két gyönyörű, karbunkulusfényű porzó nézett az ég felé.
– Ott van, ott van – szólalt meg végre a királykisasszony, s egész testében reszketve mutatott a csudafára –,  ő volt itt, a Bűbájos.

kép forrása

Mind odaszaladtak a csudafához a tündérkisasszonyok, cérnavékony lábán a potrohos Retek is odaszaladt, s szemük-szájuk elállt a csudálkozástól, amikor megpillantották azt a virágot, amelyhez hasonlót még nem láttak; amelynek a porzói mind a királykisasszony felé néztek, s vízcsepp vízcsepp után pergett, gyöngyözött végig a csudaszép szirmokon.
– Sír a Bűbájos! Látjátok, sír a Bűbájos! – kiáltott a királykisasszony, s most kitört az ő kicsi szívéből is a sírás, nem tudta elrejteni, amit érzett, szíve mélyéből sajnálta szegény Bűbájost.
Hangos sírással szaladt fel a palotába a királykisasszony, rémülten szaladtak utána a tündérkisasszonyok, rémülten szaladt Retek is.

No, most búcsúzzunk el a királykisasszonytól is, Bűbájostól is egy időre, térjünk vissza Bűbájos házikójába, ahol egyedül üldögél s búsul, sóhajtozik szegény Szikra. Még alig sárgultak, pirultak a falevelek, amikor Bűbájos útra kelt, azóta tél lett, hideg tél, magas hó borította a rengeteg erdőt, a kertet. Bizony, rég megszökött volna innét más ember, de Szikra várt, várt hűségesen. Nem azért pattant ő tűzből a világra, hogy féljen itt, a nagy egyedül­valóságban, meg sokkal jobban szerette az ő gazdáját, semhogy elhagyja a házat hűtlenül. Jóformán nem volt egyéb dolga Szikrának: reggeltől estig seperte a havat a kertben, hadd találja rendben az ő édes gazdája, ha hazakerül. Esténként meg ott ült, üldögélt a kemence padkáján, elnézte hosszan, sokáig, amint pittegnek-pattognak az ő szikrapajtásai. De amint telt-múlt az idő, s mindig csak hullott a hó, kicsi szívének aggodalma mind nagyobbra és nagyobbra nőtt. Vajon mi van az ő gazdájával? Kerül-e vissza valaha? Hátha szerencsétlenül járt? Hátha valahol szomorú rabságban sínylődik? Szegény kicsi Szikra mindent összevissza gondolt, de hiába törte a fejét, nem tudta, mitévő legyen. A baglyok is napról napra szomorúbbakká lettek, alig mozdultak ki az odújukból, búsult a kuvik is, hallgatott, sohasem kuvikolta el, hány óra.
Egy nap aztán vége szakadt Szikra türelmének, érezte, hogy valamit tennie kell, ki kell innét mozdulnia, s addig jár, addig megy, amíg az ő édes gazdáját megtalálja. Bűbájos ruhái közül kikeresett egy báránybőr bundát, vastag csizmát húzott a lábára, a kuvikot kieresztette a házból a baglyokhoz, a házat bezárta maga után, aztán felszólt a jegenyefára a baglyokhoz:
– Hé, vén bölcsek, ide füleljetek!
A baglyok csodálkozva meregették a szemüket, s kíváncsian várták, hogy mit mond majd Szikra.
– Én most, úgy tudjátok meg, elmegyek, mert én itt tovább ki nem állom, s addig megyek, amíg a gazdánkat megtalálom. Rátok bízom a házat, kertet, s ugyan jól vigyázzatok mindenre, mert jaj nektek, ha mindent rendben nem találok, amikor visszatérek.
Ezt mondván, mielőtt a baglyok még felelhettek volna, becsapta maga után a kaput, s egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el.
– Uhu, huhu – huhogott az öregebbik bagoly –,  hallottad, milyen hetykén beszélt hozzánk ez a fickó?
– Uhu, huhu – huhogott a másik –,  majd beköti a száját a gazdánk, csak térjen haza.
Azzal mind a ketten visszahúzódtak az odújukba, s tovább szundikáltak.
Nekivágott Szikra a rengetegnek, szaporán lépegetett a magas hó tetején, de bizony bármilyen könnyű volt a teste, itt-ott nyakig süppedt. Szikra oda se neki, csak összecsattintotta két tenyerét, felugrott a hó tetejére, s vígan dalolta:
Szikra voltam, az vagyok,
hogyha kell, hát pattogok.
Lábam, ide, nem oda,
gyorsan ugorj amoda!
Ilyenkor aztán szertelen nagy jókedvében szinte repülve repült a hó tetején. Igaz, hogy itt-ott beleütődött az orrocskája hol fába, hol sziklába, meg-megindult orra vére, de törődött is ő véle! Piszécskéjét megmosta a hóban, ha meg elfáradt, nem feküdt le, hanem vígan társal­kodott az erdő madaraival, így aztán el nem aludott, meg nem fagyhatott. Egyszerre aztán, amikor még nem is gondolta, megpillantotta a Sárga-sziklát, ahol a Nagy Bűbájos lakott. Felkiáltott Szikra a sziklára:
Heje-huja, huja, hopp,
Sárga-szikla, itt vagyok.
Itt vagyok, ragyogok,
mint a fekete szurok!
Hát ide csakugyan eljutott, de hátravolt még az igazi neheze: fölkellett mászni a Sárga-szikla tetejére. Százszor is megpróbálta, belekapaszkodott, mászott, mászott fölfelé, de alig haladt egy keveset, visszagurult oda, ahol a mászást kezdte. Isten tudja, hányszor próbált szerencsét, mindannyiszor visszagurult. „Hej, szegény világ, vetett ágy – vakarta fejét Szikra –,  hát idáig elkínlódtam, s innét kelljen visszafordulnom? De már olyan nincs, ha ezerszer kell is szerencsét próbálnom!”
Sokáig tűnődött magában, gondolt erre, gondolt arra, egyszerre csak megpillant egy rettentő nagy sasmadarat, aki egy hullott farkasból lakmározott, nem messze tőle. Hiszen egyéb se kellett Szikrának, egy szempillantásra ott termett a sas előtt, s mire a sas magához tért a csudálkozástól, a hátára pattant, jobbról-balról hatalmasan belevágott oldalába a sarkantyú­jával, s mondá:
– Hé, hallod-e, sas apókám, a jóból is megárt a sok, így tartják azt az okosak, hagyj ebből a farkaspecsenyéből a feleségednek is, mert ni, látod-e, ott kereng feletted, te pedig, ha jót akarsz, szállj fel velem a Sárga-szikla tetejére.
Hej, mérgelődött a sas, nagyot rúgott egyet a jobb lábával, egyet a bal lábával; bizony, isten csudája, hogy Szikra le nem fordult róla, de hát Szikrát sem a gólya költötte, s úgy meg­szorította a sas nyakát, hogy az csak úgy hápogott.
– Hallod-e, sas apókám – mondta Szikra –,  tudd meg, hogy én a Nagy Bűbájosnak leg­kedvesebb unokája vagyok, s ha felviszel hozzá, egy zsák arany lesz a jutalmad, akkor aztán nem kell döglött húst enned, friss pecsenyét ehetsz holtod napjáig.
Ez ugyan füllentés volt, egy szó sem volt igaz ebből, mert tán mondanom se kell, hogy Szikra nem volt unokája a Nagy Bűbájosnak, de hát mit nem cselekedett volna ő a kedves gazdájáért, csakhogy megtalálja. Elég az, hogy a sas elhitte azt, amit Szikra mondott, vállalkozott rá, hogy felviszi a Sárga-szikla tetejére, de előre megmondta, hogy ha úgy szorítja tovább a nyakát, leejti a hátáról, s a Nagy Bűbájos várhatja a világ végéig a legkedvesebb unokáját.
Hát ezt a kívánságát a legkönnyebben teljesíthette Szikra. A sas meg repült, repült szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, olyan sebesen, hogy Szikra egészen neki­tüzesedett a nagy szélben, csak úgy szikrázott, pattogott, a szegény sas pedig majd el­olvadt a nagy forróságban, s mit tehetett, még sebesebben repült, hogy mielőbb megszabadul­jon Szikrától.
– Hiszen ha én előre tudom – morgott a sas, amikor nagy izzadtan leszállt a Sárga-szikla tetején –,  hogy félig megsülök amíg ideérek, bizony nem ülsz az én hátamra!
Csakúgy lerázta magáról, akár egy tollat, s még mindig úgy füstölgött, mintha lángra akart volna lobbanni, de Szikra hamarosan végig dörzsölte hóval, így esett, hogy a szegény sas el nem égett.
– De most ide a zsák arannyal! – kiáltott rá a sas, amikor Szikra megköszönte a jóságát, és búcsúzkodott tőle.
– Huja, huja, hopp – kacagott Szikra, s kacagásától csak úgy zengett a Sárga-szikla –,  éppen arra gondolok, hogy zsák aranyat adjak néked! Köszönd meg, hogy el nem égettelek, sas apókám, isten veled!
Hej, megmérgelődött a sas, szétcsapta a szárnyát, úgy szétcsapta, hogy rettenetes szél kerekedett, rikoltozva, vijjogva repült a szaladó Szikra után, de szerencsére, nem volt messze a barlang, ahol a Nagy Bűbájos lakott, rettentő nagy fekete száját már tátogatta Szikra felé – s hopp! –,  Szikra egyet ugrott, kettőt szökött, bent volt a barlang szájában, a sas azonban visszahőkölt, nem merte oda követni. Egy jó darabig ott állt a barlang szája előtt, kiabált Szikra után, aztán mit tehetett okosabbat, szépen visszaszállott a Sárga-szikla aljába.
– No, Szikra – vakarta a fejét a legényke –,  idáig eljutottál, de most már jó volna tudni, hol van előre, s hol van hátra!
Hát bizony ez lehetett erre is, arra is, jobbra is, balra is, de hogy merre, azt ugyan ki tudta volna megmondani ebben a vaksötétségben. Olyan sűrű volt itt a sötétség, hogy ha fejszét hozott volna magával, vághatta volna.
„De ennek fele sem tréfa” – morgolódott magában Szikra, aztán úgy gondolomra tapogatózott előrefelé, ment, ment sokáig, sokáig, de bizony világosságot nem látott sehol. Végre is elfogyott a béketűrése, nagyot rikkantott:
Hé, valaki, gyújts világot,
mert én egy szikrát se látok!
Ahogy elrikkantotta magát, valaki megmordult a barlangban, Szikra meg ijedtében lekapta a kalapját: azt hitte, hogy oroszlán van a barlangban, az morog. Egészen elmelegedett szegény fiú, s hát még amikor abból a vaksötétségből két tányér nagyságú szem világított felé.
„Hej, uram teremtőm – gondolta magában szegény Szikra –,  volt, ami volt a sötétség, de annál rosszabb ez a világosság.”
Most már mit csináljon? Szóljon, ne szóljon? Ő bizony – gondolta magában –,  egy élete, egy halála, mégiscsak szól, mert ez a tányérszemű szörnyeteg előbb-utóbb észreveszi, s akkor aztán bizonyosan jaj neki.
Egyszerre csak felkiáltott Szikra, csak úgy csengett szép gyermekhangja:
– Ó, micsoda gyönyörű két szemet látok ebben a csúf, fekete sötétségben!
A morgás, amit eddig hallott, mintha kissé megszelídült volna. A tányér nagyságú szemek mind közelebb-közelebb jöttek feléje; s úgy forgott, olyan tüzesen, olyan gyorsan az a két nagy szem, hogy szegény Szikra szívesen változott volna hangyává most, hogy azok a szörnyű szemek őt meg ne lássák. De hát lesz, ahogy lesz, ő is közeledett a két szem felé, ha nem is olyan hetykén, nem is olyan vígan, mint az előbb, amikor a sastól elköszönt. Most, hogy közelebb látta ezt a rettentő nagy két szemet, akkor látta csak, hogy nem ember, hanem kutya fejéből meredt rá. S hej, mekkora szája volt ennek a kutyának! Akkora, mint egy csűrkapu. S akkora nagy fogak benne, mint egy-egy nagy kapa! S mekkora két fül! Akkora, mint két lapát. De Szikra úgy tett, mintha gyönyörködnék, arca, szeme valósággal ragyogott, mosolygott, s magánkívül áradozott:
– Ó, de gyönyörűséges szájat és fület látok ebben a csúf, fekete sötétségben! Hát még a fogak! Sok országot-világot bejártam, de ilyen szép fogat nem láttam!
Most már szemtől szemben álltak, s igazán csuda, hogy a vér nem fagyott meg Szikrában ennek a rettentő szörnyetegnek a láttára. De ez a rettentő szörnyeteg nyájasan, kedvesen szólt Szikrához:



– Úgy látom, messze földről jöttél ide, kedves kisfiú. Akárhonnan jöttél, tudod, hogy mi az illendőség.
– Nem az illendőség, de szívem diktálja, ó, szépség királya – mondta Szikra a legkomolyabb arccal –,  de úgy megbámultam a szépségedet, hogy első pillanatban ajkamra alig jött szó, s amikor aztán szó jött ajkamra, jöhetett-e más szó, mint a te szépségednek a dicsérete?
– Nono – mondta a szörnyeteg, s gyanakodva vizsgálta Szikra arcát –,  nem csúfolódol te velem?
– Én, csúfolódni?! – kiáltott sértődötten Szikra. – Mivel érdemeltem én meg tőled, hogy szavaim őszinteségében kételkedel? Hiszen igaz, szépség királya, kissé eljárt a szájam, nem lett volna szabad megsértenem a te szerénységedet, amelyről már olyan sokat hallottam a Bűbájosoktól. Bocsáss meg hát, ha bántottalak szavaimmal, s kérlek, mondd meg nekem: hol találhatom a Nagy Bűbájost?
– Ohó, te tán azt hiszed, hogy olyan könnyű a Nagy Bűbájos színe elé jutni? Még az is csudák csudája, hogy idáig eljutottál, mert bizony mondom néked, másvalakit miszlikbe szaggattam volna.
– Ó, hatalmas király – hajolt meg mélyen, alázatosan Szikra –,  nem vagyok én méltó a te fogaidra. De ha már ilyen kegyes voltál hozzám, s magas színed elé engedtél, engedj be a Nagy Bűbájoshoz is, mert igen-igen fontos beszédem van vele.
– Hát jó – mondta a szörnyeteg hosszú gondolkodás után –,  megpróbálom, de hogy színe elébe enged-e, attól függ, hogy milyen kedvében találom. Könnyen megeshetik, hogy engem is kikerget, mert ha varázsitalt kotyvaszt, senkit sem tűr meg a közelében.
Ezt mondván, a szörnyeteg két lábra emelkedett, megkaparta az ajtót, amire haragos, mennydörgő hangon szólt ki a Nagy Bűbájos, de olyan mennydörgő hangon, hogy a Sárga-szikla megreszketett belé.
– No, mi bajod, Föld Szellemének kutyája?
– Itt van egy idegen, s kér, hogy beszélhessen véled, Nagy Bűbájos.
– Idegen? Ezer esztendeje, hogy nem bátorkodott ide idegen, s nem zavart meg az én munkámban.
Olyan rettentően zúgott-dörgött a Nagy Bűbájos hangja, s ez nem elég, minden hangját százszor is visszaverte a szikla, hogy szegény Szikra reszketve tapadt a sziklafalhoz, s úgy festett ott, mintha a sziklafalhoz tapadt piros gomba lett volna. Az éktelen nagy vasajtó rette­netes dördüléssel csapódott ki. A szörnyeteg alázatosan, reszketve, szűkölve feküdt le a Nagy Bűbájos lába elé, Szikrának pedig égnek állott minden haja szála a félelemtől, egy szó, egy árva szó nem jött ajkára. Hiszen látott ő már Bűbájost eleget, mert hol egyiknek, hol másiknak állott szolgálatában, sokat hallott tőlük a Nagy Bűbájosról, de hogy ilyen rettenetesen rút legyen, álmodni sem álmodta.
A Nagy Bűbájos haragosan forgatta fél szemét, míg végre megakadt Szikrán, aki még mindig reszketve lapult a nedves sziklafalhoz, s egy árva szót sem bírt kinyögni.
– Nos, te emberizink – mennydörgött a Nagy Bűbájos –,  te vagy az, aki ezer esztendő után megzavarod az én nyugalmamat? Szólj, mit akarsz?! Gyorsan egykettő, nagy munkában vagyok, sietek!
Szikra most összeszedte magát, odalépett a Nagy Bűbájos elé, s azt mondta:
– Én vagyok az, Nagy Bűbájos, aki téged a te dicsőséges nagy munkádban megzavart, de erre a nagy bátorságra én az én édes jó gazdámért vetemedtem, különben hogy mertem volna megzavarni a Nagy Bűbájost?
– Melyik Bűbájos a gazdád, te aprólék? Aztán mit akarsz tőlem? Nem szoktam én minden Bűbájosért félbehagyni a munkámat.
Olyan haragosan nézett rá, hogy szegény Szikra ijedten hátrált előle, de aztán összeszedte magát, s egy élete, egy halála, előlépett bátran, s mondta, amint következik:
– Hegyi tündér és földi ember fia küldött tehozzád, ó, Nagy Bűbájos!
– Úgy? Hát az a Bűbájos jutott bajba? – dörmögött a Nagy Bűbájos. – Hát gyere, no, te aprólék – mordult Szikrára.
De mintha most nem lett volna olyan haragos a hangja, mint az előbb. A szörnyeteg, amely eddig a Nagy Bűbájos előtt hasalt, most felállt, hogy Szikrát beengedje, s Szikra most már nagy vígan lépkedett a Nagy Bűbájos mögött, s egyszerre csak ott állt a varázslószobában. A kemencében égett a tűz, de oly nagy volt a füstje, hogy Szikra eleinte azt sem tudta, hová-merre lép, de a Nagy Bűbájos csak mordult egyet, aztán suhintott varázsvesszejével, erre a füst felemelkedett, s szép csendesen, lassan a kéményen kihúzódott. A Nagy Bűbájos most leült egy rengeteg nagy karosszékbe, amelynek még a lába is magasabb volt Szikránál, aki lekuporodott a kemence mellé, egy az, hogy melegedjék, más az, hogy lássa, mit csinál a Nagy Bűbájos.
– Hát először is beszélj, te aprólék – mondta a Nagy Bűbájos –,  mi bolondot cselekedett a gazdád, mert hogy okosat nem cselekedett, azt látom az idejöveteledből.
Szikra most elmondta aprajára, hogy mikor ment el Bűbájos, s bizonyos, hogy ott van Tündérországban, de ki tudja, mi történt vele, mert már régen vissza kellett volna onnan jönnie.
Hej, szörnyű haragra lobbant a Nagy Bűbájos, amint Tündérország kiszaladt a Szikra száján! Felszökött a székéből, úgy fújt dühében, hogy rettentő nagy szél támadt a nyomán.
– Hát nem megmondtam neki – dühöngött a Nagy Bűbájos –,  hogy a tündérkirálynő többet tud minden Bűbájosnál, amióta a Föld Szellemétől megkapta a csudafát?! Neki éppen oda kellett mennie a szép királykisasszony után, pedig hiábavaló minden erőlködése, sohasem lesz az övé. Bizony, ha odament, ott is ragad, én ugyan ki nem szabadítom.
Reszketve hallgatta Szikra a Nagy Bűbájos dühöngését, kétségbeesetten látta, hogy hiába tette meg a nagy utat, a gazdáját sohase fogja látni. De még csak akkor nehezedett igazi bánat a szívére, amikor a Nagy Bűbájos megállt egy földig érő nagy tükör előtt, és nagy buzgón dör­zsölni kezdte. Csupa szem és fül volt Szikra, mert maga is igen kedvelte a bűbájos­mester­sé­get, szeme a tükörre tapadt, s ím, látja, hogy tisztul a homályosság róla, aztán mondja halkan, alig hallhatóan a Nagy Bűbájos:
– Tükör tisztuljon, sötétség oszoljon, hadd lássam, hol vagyon a hegyi tündér s a földi ember fia!
Tisztult a tükör, oszlott a sötétség, aztán egyszerre csak egészen kitisztult, s ragyogva ragyogott, világosan látszott benne a csudafa, csudafának ezer virága. Aztán közelebb hajolt a tükörhöz a Nagy Bűbájos, nézi, nézi a csudafát, s odakiált Szikrának:
– Ide gyere, te emberizink, nézd meg jól ezt a fát; mit látsz?
Odaugrott Szikra, belebámult a tükörbe, nézte, nézte a csudafát, de egyebet nem látott, mint az ezer virágot.
– Nos, hát mért nem köszönsz a gazdádnak, te aprólék? – mosolygott a Nagy Bűbájos.
– Ó, Nagy Bűbájos – mondta Szikra –,  a szégyentől majd kisül a szemem, de én a gazdámat nem látom, csak a csudafát, amely az égig ér, s amely véges-végig virággal van borítva.
Nagy Bűbájos most odamutatott a kék szárú, piros szirmú, karbunkulusfényű, porzós szívvirágra, amelyből most is csendesen pergett csepp csepp után a Bűbájos könnye.
– Ihol a te gazdád – mondta most már szomorúan a Nagy Bűbájos, s mielőtt még Szikra jól meg­nézhette volna a gazdáját, a Nagy Bűbájos levette kezét a tükörről, s az ismét úgy el­homályosodott, hogy semmit, de semmit nem lehetett látni benne.
– Virággá varázsolták az én gazdámat? – kérdezte rémülten Szikra a Nagy Bűbájost.
Ez azonban egy szóval sem válaszolt Szikrának, visszaült a székébe, fejét tenyerébe rejtette, s mélyen elgondolkozott. Sokáig leste-várta Szikra, hogy mikor emeli fel a fejét Nagy Bűbájos, s kérdezheti meg, hogy mi is történt a gazdájával tulajdonképpen, de a Nagy Bűbájos úgy maradt, ahogy leült a székébe, s Szikra nem merte megzavarni gondolataiban. Lekuporodott a kemence padkájára, nézte, nézte, sokáig nézte, mint pittegnek-pattognak az ő szikrapajtásai, aztán egyszerre semmit se látott, semmit se hallott, feje lelankadt, s a nagy fáradtság után mély álomba merült.

Beköszöntött a hetedik év tavasza, s Mirkó király hét országának minden népe nagy izgalom­mal várta, hogy mikor hozzák haza a szép királykisasszonyt. Gyönyörű egy tavasz volt ez a tavasz. Az ősszel és a télen lehervadt ágak és levelek csudálatos hirtelenséggel kiújultak, kiújította a tavaszi nap sugara. Méhek zümmögtek, döngicséltek mindenfelé, gyűjtötték nagy buzgón a mézet. Mézkirály pedig hordószámra vitette, öntette a mézet a csudafa tövére, hogy ez teljessé növekedjék ebben az esztendőben, éppen akkora nagyra, mint amekkora a tündérországi csudafa.
S ím, egyszer egy reggelen Mirkó király, amikor kilépett a palota tornácára, nem ismert a csudafára, mert nem látta már a tetejét, szinte az eget verte az, véges-végig ezerféle virág borította, kivilágra olyan volt, mint a tündérországi csudafa.
Hej, micsoda ujjongás, micsoda öröm verte fel a palota csendjét. Az öreg király szaladva szaladt fel a palotába, magánkívül hívta a királynét, hadd lássa az is a csudát.
– Jer, jer, édes öreg párom, nézzed, nézzed! Megnőtt a csudafánk! Nemsokára itthon látjuk egyetlen leányunkat, megszűnik a mi szívbéli nagy bánatunk.
Mint a kicsi gyermek, úgy sírt a király s a királyné; szertelen nagy örömében sírt mind a kettő. Már éppen szaladni akart vissza a palotába, hogy elrendelje a készülődést Tündérországba, amikor Mézkirály hirtelen leszállott a csudafáról, elébük toppant, mélyen meghajolt a királyi pár előtt, aztán kezét a szívére tette, s mondta, amint következik:
– Felséges királyom, felséges királynőm, engedjétek meg, hogy ha részt vettem a fa nevelésében, részt vegyek a ti nagy örömötökben is.
– Igazad van, királytársam – mondta Mirkó király –,  neked köszönhetjük voltaképpen, hogy ilyen gyorsan megnőtt a mi csudafánk. Vajha valamivel meghálálhatnám a te jóságodat!
– Nem kívánok én semmi hálát, semmi köszönetet, felséges királyom – mondta mézesmázosan Mézkirály. – Szeretem a leányodat, s adhatsz-e nekem nagyobb jutalmat, mint ha őt adod nekem?
Hej, elszörnyedtek az udvarbéliek, amikor hallották, hogy ez a potrohos, ez a végighas Méz­király feni a fogát a hétszer szép királykisasszonyra! Ám a király így válaszolt Mézkirálynak:
– Ami igaz: igaz, elsősorban neked köszönheti a leányom, hogy megszabadult a gonosz Bűbájostól, s ha ő is úgy akarja, ám legyen a tied.
A Mézkirály boldogan vigyorgott fel e szavakra, mélyen meghajtotta magát, s azt mondta:
– A királykisasszony akarata az én dolgom, felséges királyom, csak hozzák haza mielébb, mert bizony, bizony sokáig vártam az esküvőre.
Ezt mondván visszarepült a csudafára, mert – mi tűrés-tagadás – félt őkelme még mindég a Bűbájostól, egyedül csak a csudafán érezte biztonságban magát. Az öreg király s királyné meg az udvarbeliek most mind bevonultak a palotába, s lett ott egyszeribe nagy sürgés-forgás, kinyitották, rendezgették a hét esztendőn át zárva tartott szobákat. Az öreg hold is gyönyörűséggel nézett le a palotába, nézte a nagy készülődést, s mert olyan a természete, hogy szeret mindent látni és aztán elújságolni, virradatkor már hét ország minden népe tudta, hogy Mirkó király reggel útnak indul, s egyetlen leányát hazahozza Tündérországból.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése