Benedek Elek: A csudafa
4. fejezet
Szikra
Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba
vitte, beköltözött a szomorúság Mézkirály udvarába is. Bűbájos sem vette észre
a királykisasszony eltűnését, ugyan hogyan vette volna észre a Mézkirály.
Sejtelme sem volt arról, hová-merre tűnt el a királykisasszony, hiába szállt
mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét aranyszárnyú pillangó
volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött a palota körül, kukkintott
be minden ablakon – búsan kellett hazatérnie: volt királykisasszony, nincs
királykisasszony.
Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést,
s azután csak a pillangók meg a méhecskék hoztak hírt neki a palotából, de
mindig csak ezt az egy hírt hozták: volt királykisasszony, nincs
királykisasszony. Szomorúak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert
hiszen ők voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Mézkirály még
mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová-merre tűnt el a
királykisasszony.
Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a
tornyába, ott belefújt aranysípjába háromszor egymás után, s egyszerre csak
nagy sereg méh szállott mindenfelől a palota felé. Olyan sűrűn szálltak a
levegőégben, hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a
méhek zümmögése, döngicsélése.
Ám mikor aztán a méhek leszállottak; ki fára, ki
bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet intett
Mézkirály, s mondta, amint következik:
– Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot
bejártok, sok mindent hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová-merre
vitte Mirkó király a leányát.
Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy
csendességre, összevissza zümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske,
ám ennek az összevissza zümmögésnek, döngicsélésnek csak az lett a vége, hogy
senki sem látta közülük a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülük, hová vitte
a király a leányát.
– Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek?
– kérdezte a király.
Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét
elkezdtek zümmögni, döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh, és
jelentette:
– Nem vagyunk itt mind, felséges királyom.
Hiányzik közülünk a sánta Bölcsek Bölcse.
Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre
zümmögte valamennyi méh:
– Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!
Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek,
biztatták, hogy igyekezzék, jöjjön szaporán. Hiszen jött is, ahogy jöhetett
szegény sánta Bölcsek Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király
színe elé vánszorgott, mélyen meghajtotta magát.
– Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt
akarom tudni, láttad-e a királykisasszonyt. Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó
király?
– Hát az úgy volt, felséges királyom – kezdte
nagy lassan a Bölcsek Bölcse –, hogy
éppen virágról virágra szálltam, mézet gyűjtögettem a feleségemnek s a
gyermekeimnek...
– Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! – lobbant
szörnyű haragra Mézkirály. – Nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyűjtöttél a
feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt,
tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el!
– Hiszen éppen hogy arról akarok beszélni,
felséges királyom – folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek
Bölcse a beszédet. – Elég az, hogy amint az Arany-folyón túl a Tündérszigetre
repültem, ott egy gyönyörűséges szép vadrózsabokrot találtam, de olyan
gyönyörűséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.
Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra
Mézkirály! Toporzékolt eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:
– Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik,
csúfolódik velem!
Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét,
ám ebben a pillanatban az udvarmester hirtelen Mézkirály füléhez hajolt, s
ijedten súgta:
– Az isten szerelmére, felséges királyom, a
Bölcsek Bölcse belehal, ha huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod
meg, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony!
– Az ám – tért magához a király, aztán
nyugodtságot erőltetett magára, intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek
Bölcsét. Ismét hozzá fordult s rárivallt: – Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd
ki már, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked,
ha nyomban ki nem nyögöd.
A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát, és
éppen olyan nyugodtan, mint az előbb, folytatta, amint következik:
– Nos, felséges királyom, rászállok a
vadrózsabokorra, hogy egy kicsit kipihenjem magamat, s hát, alig szállok rá,
rettenetes nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott,
zengett ég-föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam repülni,
bár olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a szárnyamat, amikor
egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a fülemet.
– Miféle emberi hang?! Nyögd ki már! Ki volt, mi
volt? – kiabált szörnyű izgatottan a király.
– Hiszen éppen hogy azt akarom elmondani,
felséges királyom, ha alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a
szavait. Elég az, hogy megbújtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a
szirmai szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már
égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az
iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot nem
bántja, elszáguld felette.
– Mit bánom én, hogy te mit tanultál az
iskolában! – toporzékolt a király. – Láttad vagy nem láttad a király leányát?
– De hiszen éppen hogy éppen arról beszélek,
felséges királyom, hogy amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak
kristálycsengettyűhöz hasonlatos hangot hallottam, s érzem, hogy valaki a
vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt, s a rózsát messzire
elhajítja.
– Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te?! – tépte
most már a haját Mézkirály.
– Hiszen éppen hogy éppen azt akarom mondani – folytatta
még nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. – Csak megkérem alázattal felségedet, várjon
türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem rózsát terem”.
– Majd adok én neked türelmet! – ordított a
király. – Azt nyögd ki már, hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?
– Hiszen éppen hogy éppen azt akarom elmondani,
hogy az a valaki, aki felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!”
Kristálycsengésű volt a hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én
csak a hangját hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell
rejtőzködnie, ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán
hallottam, amint valaki mondotta: „Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az
ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.”
De most már a királyfi szóra csupa szem és fül
lett Mézkirály, nem volt maradása az aranylócán, magánkívül ugrott fel,
lerohant a Bölcsek Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy liszteszsákot, s zengett
belé a palota, úgy ordított a fülébe:
– Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony,
vagy mindjárt agyontaposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek
Bölcse, de Bolondok Bolondja lesz ezután a neved.
– Hiszen éppen hogy éppen azt akarom elmondani,
ki volt az a kisasszony, de te, felséges királyom – méltatlankodott a Bölcsek
Bölcse –, szüntelen megakasztasz a
beszédemben. Látod, látod, felséges királyom, ha szüntelen meg nem akasztgatsz,
már rég tudnád, hogy ki volt az a kisasszony s hol rejtőzködik.
– Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok
csendesen – adta meg magát Mézkirály, s a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten
hanyatlott vissza az aranylócára.
– Elég az, hogy – folytatta beszédét a Bölcsek
Bölcse – amint a sikoltást hallottam, széthajtottam a vadrózsa kelyhét,
kikukucskáltam onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, amint
kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszer szép királykisasszonyt,
akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló szépet kerek e földön nem
láttam!
– Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit
láttál? – ragyogott fel arca, szeme Mézkirálynak.
– Felséges királyom, már én csak amondó vagyok,
hogy ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam:
a hétszer szép királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem
tudtam elgondolni, hogy s mint került Tündérországba. Miért rejtőzködik ottan?
Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony annak
szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta, kacagás nélkül
meg nem állta.
– Törődöm is én azzal a Retekkel – legyintett a
király. – Lehet tőlem sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni,
hol van most a királykisasszony!
– Hiszen éppen hogy éppen azt akarom én is
elmondani, hogy hol van. Amikor én Tündérországban jártam, akkor ott volt, s
ha van magához való esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot,
olyan gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.
– Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te
eljöttél onnan, indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda
engem.
Bezzeg hogy most kedves öregem volt a Bölcsek
Bölcse, s nem Bolondok Bolondja. De a „kedves öregem” hamarosan lehűtötte a
Mézkirály nagy kedvét, mondván:
– Csak lassan-lassan, felséges királyom, nem úgy
van ám, hogy hipp-hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni
Tündérországba, mint ahogy te gondolod.
Szertelen dühbe gurult Mézkirály, s a koronáját
úgy földhöz csapta, hogy diribdarabba tört.
– Hát, hallom: mit akarsz még mondani? Meddig
hallgassam még a mondókádat?
– Hát felséges királyom, akár tetszik, akár nem,
már csak hallgassa végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből
kikukkintottam, az a zörgős lábú, kerek pofájú, vigyorgó Retek
hirtelen-váratlan lekapta fejéről pörge kalapját, s úgy lecsapott rám, hogy
kárrá ment két lábam, s olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is
alig-alig tudom megbillenteni. Belefogott a kalapjába, s mintha soha méhet nem
látott volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a
tündérkisasszonykák is, azok is mind engem csudáltak, a kicsi tenyerükkel
csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncolták, de azt én nem is tudom
elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak ezek a szépséges
tündérkisasszonyok. Csak úgy káprázott a szemem, amint néztem, néztem őket, s
bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.
– Mirkó király leányáról beszélj, te életem
gyilkosa, te! – ordított a király. – Róla, róla, ne a tündérkisasszonyokról!
– Hiszen éppen hogy éppen most érkeztem oda,
felséges királyom, de szavamat csak össze nem keverhetem. A hétszer szép
királykisasszony fölém hajolt, vérző ujját szívogatta-fúvogatta, aztán
egyszerre csak felkiáltott nagy örömmel:
– Ó, te drága méhecske, te, ugye, te az én apám
országából jöttél?
– Züm-züm-züm – feleltem én –, onnan jöttem, hétszer szép királykisasszony.
Abban a pillanatban a királykisasszony
meglebegtette fehér selyemkendőjét, s egyszeribe vége szakadt a nagy
égzengésnek, s olyan nagy csend lett, hogy még a légydöngést is meg lehetett
volna hallani.
– Ugyan, ugyan, mit beszélsz – hitetlenkedett
Mézkirály –, hogyan csendesíthette le a
királykisasszony az égiháborút?
– Hát azon én is eleget csudálkoztam, de a
királykisasszony, amikor észrevette a csudálkozásomat, édesen elmosolyodott, s
azt mondta:
„Ugye, megijedtél, édes kis méhecském?
Égiháborúnak hitted azt a nagy zengést, zúgást-búgást, kondulás-bondulást. Nézz
csak amoda, az Arany-folyó partjára. Látod, ugye, azt a fát, hogyne látnád,
amelynek legfelső ága szinte az eget veri? A világhíres csudafa ez, amelyen
ezer virág virágzik, mind az ezer virág más-más színű. Ez az ezer virág
egyszeribe összecsendül-bondul, azt hinnéd, kitört az égiháború, valahányszor
idegen lép Tündérország földjére.”
Odanéztem, amerre a királykisasszony mutatott, de
a csudafához hasonlatos gyönyörű fát bizony nem láttam világon való életemben.
A szemem csak úgy káprázott a szertelen sok virágtól. Minden virág oly nagy
volt, hogy egyetlenegynek a méze elég lett volna nekem nem egy, de tán tíz
esztendeig is,
– Bánom is én, hogy hány esztendeig mézelnél te
egy virágból – ripakodott rá Mézkirály –, azt mondd el, hogy mit beszéltél a királykisasszonnyal!
– Hiszen éppen hogy éppen azt akarom elmondani.
Merthogy akár hiszi, akár nem, felséged, üzenetet is hoztam tőle. Mégpediglen
felségednek, Mézkirálynak, senki másnak.
– Mit?! Te üzenetet hoztál a királykisasszonytól,
és csak most nyögöd ki?! – ordított a király, s szörnyű haragjában
aranypálcájával a Bölcsek Bölcse felé suhintott, ám ez szerencsére még idejében
félrekapta a fejét.
– Nono, csak lassan-lassan, felséges királyom!
Itt van a szárnyam alatt a királykisasszony levele, a haja szálával kötözte
ide.
Hej, de még olyat a világ nem látott, mely nagy
jókedvre fordult Mézkirály haragja! Magánkívül ugrott fel a lócáról, rohant a
Bölcsek Bölcséhez, s csudák csudája, hogy a levéllel együtt ki nem tépte a
szárnyát is a Bölcsek Bölcsének a szertelen nagy sietségben. Csak úgy
reszketett a keze, amint eloldotta az arany hajszálat, szétbontogatta a
virágsziromra írt levelet. Aztán nézte, nézte, forgatta előre, forgatta hátra,
de forgathatta, nem tudott kiokoskodni a levélből. Nem ám, mert Mézkirály
őfelsége sem írni, sem olvasni nem tudott. Azt hitte gyermekkorában, hogy a
királyoknak nincs szükségük sem írásra, sem olvasásra. Írnak-olvasnak helyettük
az íródiákok.
„Áhán – mondta magában a Bölcsek Bölcse –, most ki fog sülni, amit én már különben régen
tudok, hogy őfelsége nem tud sem írni, sem olvasni. Hát csak szégyenkezzék, én
szépen csendben elsompolygok innét.”
El is indult sántikálva, de a király utána
kiáltott:
– Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza! Gyere
csak ide, olvasd el a levelet, mert nem találom az ókulárémat. Úgy látszik,
elveszett.
„El ám – gondolta magában Bölcsek Bölcse –, elveszett, nem az okuláréd, hanem a tudományod,
ami nem is volt soha.”
De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek
Bölcse; hiszen az kellett volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi
lábára is megsántul. Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól,
s olvasta, amint következik:
Kedves Mézkirály! Azt üzenem neked szép
Tündérországból, hogy méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el
mindennap az édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam,
hogy erősen megszűkültek mézben, márpedig ez a fa úgy nő nagyra, ha szüntelen
mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza, amikor az a csudafa
nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.
Hej, hogy örvendett Mézkirály ennek a levélnek!
Bezzeg megbocsátotta a sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy
olyan lassan mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s
két udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap
pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vadkörtefa legmagasabb ágára,
onnan csurgatta aranykorsójából a legtisztább akácmézet az odaszálló méheknek,
pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan repültek a csudafához, öntözték a
tövét, hogy hamarább megláthassák a hétszer szép királykisasszonyt.
Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell
több mézet vásárolnia, mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért, s
már-már aranyért, ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyűlt a
hét országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz,
nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán volt.
No de volt Mézkirálynak méze rengeteg, ő maga is
hordta a mézet mindennap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót
bimbó után, mint nyílnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és
szélesebbre terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról napra mint
sokasodnak a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden
virággal közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép
királykisasszony.
Mirkó király s a királyné is mindennap
ellátogatott a fához, letelepedtek, s hosszan elgyönyörködtek a fa
csudaszépségében, s el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket,
amikor hazajön az egyetlen leányuk.
– Látod, látod, édes uram – mondogatta a királyné
–, szemlátomást nő mindennap a mi
csudafánk.
– Látom, látom – mondta Mirkó király –, de azt is látom, hogy ha Mézkirály nem
öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa, mert már rég
elfogyott a méz mind a hét országomban.
– Elfogyott bizony – mormogta magában a
Mézkirály, aki most is, mint rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.
– Hát azt hiszed-e, édes uram – mondta a királyné
–, hogy Mézkirály csak a leányunk hazajövetelére
vár, s mindjárt megkéri a kezét?
– Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is – mondta
neki Mirkó király.
Így tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa
tövében. Mézkirály pedig boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek
beszélgetését, s dehogyis gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét
fellegbe burkolózva valaki nap nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy
virág kinyílik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe, s búsan
suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.
Ott, abban a házikóban s a házikó környékén
minden úgy volt, ahogy régen.
A virágok nyíltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs
baglyok ott ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig
minden órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem
az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandúr fejfája, de senkinek sem jutott
eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig megteltek mézzel,
de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan roskadozhattak a virágok a méz terhe
alatt, s mert ebben a kertben egy méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a
földre, és a virágok még nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz
nyomán.
kép forrása |
A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek,
a tűzön nem forrott varázsital, s naphosszat haza sem tért Bűbájos; egész nap
az erdőt bújta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol-merre jár, ruháját
megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre
karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett, mert
szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban él, s aki
sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle...
Történt egy nap, hogy mikor fényes délben
hazakerült a bolyongásából, nagy méhzümmögés fogadta. Tele volt az egész kert
méhhel, valósággal megszállták kertjének minden virágát, csak úgy nyüzsögtek,
mohón szívták a mézet, mintha egyetlenegy nap mind el akarták volna hordani azt
a rengeteg mézet, ami Bűbájos kertjében összegyűlt.
Magánkívül szaladgált Bűbájos, amikor ezt látta,
zengett belé az erdő, amint kiabálta:
– Hé, rablók, mit kerestek itt?!
Szörnyű haraggal taposta össze a virágokat, űzte,
hajtotta a méheket, s a szegény méhek Bűbájos haragja elől a virágok kelyhébe
akartak bújni; ám a virágok mintha tudták volna, hogy ezzel gazdájuknak kedve
telik, bezárták a kelyhüket, s a méhek nem bújhattak el Bűbájos elől, reszketve
néztek rá.
– Úgy látszik, Bűbájostól már senki sem fél! – ordított
Bűbájos, s varázsvesszejével keményen belesuhintott a levegőégbe.
– Uhu, huhu – huhogott az öregebbik bagoly, aki
álmosan pislantott ki az odújából –, úgy
látszik, a gazdánknak mégiscsak megjön az esze: az lesz újra, aki volt.
– Uhu, uhu – mondta a másik bagoly –, ideje, hogy észretérjen, mert már hálni jár
belé a lélek.
– Egy, kettő – kiáltott a méhekre Bűbájos –, mindjárt, de mindjárt megmondjátok, ki volt a
vezetőtök! Ki vezetett ide az én kertembe? Mert különben bűbájos szavamra
mondom, hogy valamennyiteket varasbékává varázsollak!
Rémült csend követte Bűbájos szavait, aztán egy
piros rózsa szirmai közül nagy nehezen előbújt a sánta Bölcsek Bölcse, torkát
megköszörülte, s zümmögte, amint következik:
– Züm-züm-züm, felséges Bűbájos, ó, bocsásd meg a
merészségemet, én vezettem ide a népemet, mert a csudafa... – itt elakadt a
szava a sánta Bölcsek Bölcsének, mert Bűbájos közbeordított:
– Mit?! Hát ti a csudafának az én kertemben
gyűjtitek a mézet? Annak a fának, amely az én boldogságomnak a gyilkosa?!
Varázsvesszejét fenyegetően felemelte, a méhek
reszketve röpködtek, s mintha a nagy félelem odaszegezte volna őket, el sem
tudtak repülni, nem ám, mert Bűbájos megvarázsolta őket.
Végre összeszedte magát a sánta Bölcsek Bölcse:
– Ó, felséges Bűbájos, irgalmazz minékünk!
Merthogy kerek e földön sehol sem találtunk már mézet, ideparancsolt minket
Mézkirály, s halálnak halálával fenyegetett meg, ha a föld fenekéből is nem
kerítünk mézet neki. Jártam én itt már, felséges Bűbájos, láttam, hogy a
virágokból földre csurog a méz, senki velük nem törődik, gondoltam, nem követek
el bűnt, ha népemmel elhordom innen a mézet.
– Úgy?! Hát Mézkirály hordatja a mézet – mosolygott
keserűen Bűbájos –, s éppen az én mézemet
hordatja, azzal öntözteti a csudafát. S mit gondolsz, te – kérdezte a sánta
Bölcsek Bölcsét –, mért hogy éppen ő
öntözteti a csudafát?
– Mit tagadjam, úgyis hiába tagadnám – felelt a
sánta Bölcsek Bölcse. – Mézkirály azért gyűjteti velünk a mézet, hogy a csudafa
mentől hamarabb nagyra nőjön, s övé legyen a hétszer szép királykisasszony.
Hej, hogy villámlott a Bűbájos szeme! Csak úgy
szórta a szikrát, egész erejével belevágott varázspálcájával a levegőbe, s
ég-föld megzendült belé, úgy kiabálta:
– Huj, ti rablók, huj! Hát erre kell a méz
Mézkirálynak! Az én királykisasszonyomra vetette a szemét ez a potrohos féreg!
Mert az enyém a királykisasszony, királyi szavával adta nekem Mirkó király. S
enyim lesz, ha belehalok is! És most mehettek haza. Most az egyszer szabadon
eresztlek, de csak azért, hogy megmondjátok üzenetemet Mézkirálynak. Mondjátok
meg neki: öntözheti, növelheti a csudafát, de messze járjon a
királykisasszonytól, mert jaj neki, ha a közelében látom!
Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén
felröppentek, vidám zümmögéssel hazaszálltak, Bűbájos pedig bement a
varázslószobába, ott felszította a pislákoló tüzet, az mindjárt fel is lobbant
haragos, félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemencepadkáról felvett
egy tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette, s a tégelyből a varázsitalt a
tűzbe loccsintotta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst
gomolygott a kémény felé; aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy szikra,
ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe állt,
varázsvesszejével megsújtotta, s mondta lassan, halkan, alig hallhatóan:
Szikra, szikra, peregj
gyorsan,
peregj, pattogj egyre jobban,
míg a tüzed el nem lobban.
peregj, pattogj egyre jobban,
míg a tüzed el nem lobban.
Szikra, szikra, állj
két lábra!
Légy Bűbájos szolgája,
figyelj az ő parancsára.
Légy Bűbájos szolgája,
figyelj az ő parancsára.
Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott,
addig pergett, pattogott, amíg piros színe hamuszínűvé lett, akkor Bűbájos még
egyszer feléje sújtott, s ím, kialudt a szikra, eltűnt nyomtalan, s egy
vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó állt a helyén, aki nagyot ugrott
örömében, amikor meglátta Bűbájost.
– Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj – kacagott
Szikra –, csakhogy világra hívtál már,
édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire meguntam a szüntelen pergést, forgást,
pattogást. Egy szó, mint száz, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok,
várom a parancsodat!
Akár hiszitek, akár nem, kiült a boldog öröm most
a Bűbájos arcára is.
Mosolygott az arca, mosolygott a szeme, hosszan,
sokáig elgyönyörködött a vidám kedvű fickóban, az ő hűséges kis inaskájában.
Amikor aztán jól kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga
mellé varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan,
s várta a Bűbájos parancsát.
Végre megszólalt Bűbájos:
– Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra!
Amit mostan mondok, szedd jól a begyedbe.
– Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is
elfelejtem, pedig hát üres a gyomrom, üres ám.
Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról,
az asztalról levett egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.
– Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben
mindig a málnán jár a szemed, amíg én beszélek.
kép forrása |
Hiszen nem kellett sok kínálás Szikrának,
egykettőre felfalta a sok málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki
látta, meg nem állta kacagás nélkül.
– No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem
mind a két fülemet.
– No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e,
hol lakik a Nagy Bűbájos?
– Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a
Sárga-szikla tetején, a barlangjában.
– Igazad van, ott lakik. Hát hallgass ide! Én
most elmegyek innen Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te
orrodra sem.
Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy
csengett a ház belé –, csengett a kert
is. Azt mondta:
– Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám,
mindegy nekem. Nem azért vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép
Tündérországban.
– Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó,
mint száz, amíg én távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig
nem jönnék, akkor kezdődik a te dolgod.
– Halljam, édes gazdám, halljam: mi lesz az én
dolgom?
– Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék
haza, elmégy a Nagy Bűbájoshoz, elmondod neki, hová-merre mentem, aztán a Nagy
Bűbájos vagy hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.
– Ó, gazdám, gazdám, édes gazdám – komolyodott el
hirtelen a kacagó szemű Szikra –, félek,
hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám, hogy maradj itthon, ne menj szép
Tündérországba. Mióta a Föld Szelleme a csudafával Tündérországot megajándékozta,
Bűbájos onnét még élve nem került vissza.
– Ej, ne fecsegj, fickó! Tudom, amit tudok, még
ma elindulok Tündérországba, s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok
is.
Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi
sem történt volna, csendesen kifordult a konyhába, onnan seprűt hozott be,
elkezdett sepregetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon,
széken, lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem
törődött nagy bánatában semmivel.
Amikor a szobát kiseperte, kiment a kertbe, a
virágokból a mézet kikanalazta, összegyűjtötte, aztán utat vágott a kertben
újra az elvadult bokrok között, új fejfát állított a fekete kandúr sírja fölé,
s hipp-hopp, olyan rendet teremtett a kertben, hogy amikor Bűbájos kilépett a
házból, azt hitte, hogy a házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.
– No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám – kiáltott
Bűbájos felé nagy vígan Szikra.
Hamarosan langymeleg fürdőt készített a
gazdájának, véresre karcolt arcát jóféle írral bekente, tövissel megtűzdelt
haját szép gyengén megfésülte, aztán mint a gyermeket, karjára vette a
legyengült Bűbájost, hófehér ágyba lefektette, s altatódalt dalolt, mint egy
kisgyermeknek. Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is
lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.
Amint világodott, Bűbájosnak felpattant a szeme,
hirtelen kiugrott az ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe
tette az aranyiskátulyát, a kerten átkísérte, a fekete felhő már ott gomolygott
felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett, szép csendesen
leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sírva borult Bűbájos kezére,
aztán a felhő lassan, méltóságosan felemelkedett, majd hirtelen nekiiramodott,
s Tündérország felé eltűnt nyomtalan.
– Uhu, huhu – huhogott az öregebbik bagoly –, úgy látszik, a gazdánk hosszabb időre ment el,
mert maga helyett más gazdát hagyott itt.
– Bölcsen beszélsz, öreg tudós – kiáltott fel
Szikra a jegenyefára –, úgy elment a mi
szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez életben.
A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik
elfeledte kuvikolni, hogy hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan húzódtak
vissza fészkükbe, mert a nap mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása
erősen bántotta a szemüket.
Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen
szomorúan leült a kemence mellé, ahonnét tegnap oly vígan penderült ki a szoba
közepére.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése